Az érintőképernyőké a jövő, vagy vidámparkot csinál a múzeumból a technológia | SKVOT
Skvot Mag

Az érintőképernyőké a jövő, vagy vidámparkot csinál a múzeumból a technológia?

Petró Zsuzska, a berlini Collegium Hungaricum kurátora cikkünkben elmondja, mikor érdemes plusz látványelemeket behozni egy kiállításra és mikor nem.

Az érintőképernyőké a jövő, vagy vidámparkot csinál a múzeumból a technológia?
card-photo

TKÁ

a Skvot szerzője

8 május, 2024 Cikkek

„A kurátor mást sem csinál, mint kulturális kontextusba helyez” – vezeti fel saját szakmáját Petró Zsuzska Berlinben élő magyar kurátor, kulturális menedzser és művészeti tanácsadó, aki másfél évtizede dolgozik művészeti szcénában, jelenleg a német fővárosban a Collegium Hungaricum kurátora. Zsuzskától elsősorban azt szerettük volna megtudni, hogyan érdemes mai, gyakran figyelemzavarosnak tűnő korunkban egy-egy kiállításnak kommunikálnia a látogatókkal. 

Mindannyian találkoztunk már ugyanis olyan, olykor több hasábos szövegekkel, melyeket kitesznek egy-egy múzeum kiállítási tárgyai mellé és amelynek elolvasásába a látogatók egy része bele sem kezd. Ahogyan az is ismerős, amikor egy barokk kastély sztoriját is érintőképernyős monitoron igyekeznek befogadhatóbbá tenni. Cikkünkben hamarosan induló kortárs művészeti kurátor képzésünk oktatója arra is válaszol, ezek a megoldások mikor használnak, és mikor ártanak inkább.

Mankók

A cikk legelején említett kulturális kontextusba helyezés vonatkozhat műalkotásokra, például egy van Gogh-festményre vagy egy kortárs festő, mondjuk Lakner László egyik alkotására, illetve különböző történelmi leletekre, emlékekre, értékes, illetve érdekes tárgyakra – mint amilyenek a Seuso-kincsek vagy egy kiállított szegedi papucs. „Fontos elkülöníteni a kurátori munka területeit. A kurátor fogalma eredetileg egy gyűjtemény gondozóját jelölte, de ma egy kortárs művészeti kurátor szinte önmaga is egy alkotó a művész mellett – igaz, erről a szerepről megoszlanak a vélemények” – magyarázza Petró Zsuzska. 

Kérdésünkre azt mondja: ő is alkotómunkának tartja a szakmáját, noha művészetnek nem, és azt sem tartja szerencsésnek, amikor a kurátor személye túlságosan előtérbe kerül. Hiszen a cél mégis a műalkotások kiemelése és kontextualizálása. „Minden kiállítást jó esetben hosszas kutatómunka előz meg, a művészeti területen dolgozó kurátorok is hagyományosan művészettörténet végzettséggel rendelkeznek. Hogy milyen alkotók mely műveit választjuk ki egy csoportos kiállításra, milyen kutatást végzünk ehhez, ez önmagában is kreatív folyamat, hiszen valamit létrehozok a művészek alkotásaiból. De ennek nem szabad felülírnia a művek jelentését” – emeli ki.

Hiszen végső soron minden műalkotás célja, hogy azt a befogadók magukévá tehessék. A kurátor a kiválasztott művek térbeli elhelyezésével mesél el egy történetet, és épít fel köréjük egy sajátos kontextust. Hogy mi mindent állít ki egyszerre, egymás mellett, az az alkotások között is kialakít egy dialógust – magyarázza. Hozzáteszi, egy jó kiállításon ezeket a kapcsolódásokat az is érti, aki nem Monet-val kel és Vasarelyvel fekszik. És itt jönnek be a képbe az ominózus szövegek.

„Nem mindent szájba rágva, de valamilyen módon a befogadók számára érzékeltetnünk kell a létrehozott kiállításunk koncepciójátt. Adunk mankókat, ez alapvetően egy hosszabb-rövidebb szöveget jelent, ezeket persze különböző formákban meg lehet jeleníteni” – fejti ki. Mindez tényleg csak támpontokat jelent, hiszen a befogadó újraértelmezheti az egyes alkotásokat és az azokból összeállított kompozíciót is. 

„Különböző szintjei lehetnek annak, mennyire igyekszünk kontrollálni a látogatók értelmezését. Kortárs kiállításoknál ez elég laza, hiszen azt szeretnénk, hogy mindenki magáévá tegye a műveket, illetve amit a kiállítás mondani szeretne rajtuk keresztül” – húzza alá. Szóval cél, hogy amikor kijövünk a múzeumból, hasonlóan érezzünk, mint a kurátor, de örülnek annak is, ha saját megfejtéseink is lesznek arról, melyik alkotás mit jelent nekünk.

A történelmi kiállítás más tészta

A kiállítások egyéni értelmezésének szabadsága persze csak a képzőművészetekre vonatkozik, azon belül is főképp a kortárshoz közelebb állókra, egy tudományos vagy történelmi kiállításra aligha. „Mondjuk egy, a Nemzeti Múzeumban megjelenő történelmi kiállítás célja elsősorban az, hogy egy közös múltat, egy közös kultúra történelmét, hátterét megismertessék a látogatókkal. Ott nyilván sokkal több praktikus, szárazabb információra van szükség ahhoz, hogy érthető legyen, mi miért van ott, ahol és melyik tárgynak mi a jelentősége” – magyarázza. 

Egy kortárs művészeti kurátor maga is egy alkotó, mondja Petró Zsuzska.

Hozzátéve: egy 16. századi művészeti kiállítás a Szépművészeti Múzeumban valahol a kettő között állhat, egy reneszánsz festményhez már kapcsolódhatunk saját érzelmekkel, de ott még jóval nagyobb a történelmi háttérre helyezett hangsúly, mint például a modern festők munkái esetében. Ez pedig azt jelenti, hogy akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgokat, egyszerűen egy tényanyagot át kell adni a háttér megismertetéséhez.

„Ettől még a Nemzeti Múzeum szövegeit is le lehet rövidebben, vagy hosszabban tálalni, attól függően, mennyi mindent szeretne elmesélni a szakember. Céltól és szituációtól függően fogja belőni a szervező, hogy, a látogatók vélhetően mennyit tudnak befogadni” – mondja. Ezért sokszor a falra kevesebb szöveget kerül, cserébe kap egy részletesebb brossúrát az, akit mélyebben érdekel a háttér. Nagyobb múzeumoknak pedig szokott lenni kapacitása audió-tárlatvezetésre is, de ez csak állandó vagy legalább fél éves kiállításoknál reális, jegyzi meg.

Nem is cél, hogy mindenki végigolvassa

A kortárs művek kiállításain is rétegezik a szöveg mennyiségét és mélységét, amely függ a kiállítás fajtájától, méretétől. „Egy alkotó egyéni galériás kiállításakor általában kiteszünk egy nem túl hosszú kurátori bevezetőt, amiben röviden bemutatjuk a művészt és a kiállítás koncepcióját, és lényegében ennyi, onnantól kezdve a látogatók értelmezik a műveket. Egy nagyobb, akár múzeumi csoportos kiállításon, aminek egy konkrét koncepciója van, tehát nem csak felvonultatunk öt művészt, hanem egy téma köré szervezzük a munkákat  – amilyen a Ludwig Múzeumban A cukiság faktor című kiállítás is volt –, ott a bevezető mellett  a különböző kisebb témakörökhöz rövidebb szövegeket használunk, néha pedig a képcímke mellé is kiteszünk egy-egy képleírást” – magyarázza. Így látogatóként eldönthetjük, mennyit olvasunk el.

A kiállítás típusától is függ, mennyi szöveget tesznek ki az alkotások vagy tárgyak mellé.
(Fotó: Antal Barbara / Collegium Hungaricum Berlin)

„A kihelyezett szövegek egyébként sem azzal a szándékkal kerülnek ki, hogy mindenki az utolsó betűig elolvassa azokat. Rábízzuk az emberekre, hogy milyen mélységben szeretnék megismerni a műveket” – osztja meg. Ennek eszközei lehetnek a kiegészítő brossúra mellett a kivetített szövegek, infóvideók, a telefonunkkal beolvasható QR-kódok vagy éppen a kiterjesztett valóságot (augmented reality, AR) használó megoldások, teszi hozzá. A kiállítás falára kiragasztott idővonal is egy jó – de általában szintén csak kiegészítő – módszer lehet az események szemléltetésére.

Zsuzska úgy összegez: vannak extra megoldások, de valahol mindennek az alapja a szöveg. Szerinte ez nem kiváltható, hiszen a kiegészítő megoldások is jellemzően szövegesek, csak a felület más. „Egy kortárs kiállításon például, ha a műveket szervező koncepciót nem mutatnánk be röviden, akkor hiányolnák a látogatók. Ha egy olyan kiállítótérbe küldenénk be őket, ahol nincs semmiféle sorvezető arról, hogy miért hordtuk össze ezt a sok művet itt, mit is akarunk ezzel, akkor kicsit bepöccenve kifordulnának az ajtón.”

Elvonhatja a figyelmet a művekről

„Ha viszont mindenhez QR-kódot teszünk egy videóval, az elvonja a figyelmet a művekről. Ha minden mű mellett vagy a telefonunkon vagy egy kihelyezett képernyőn megnézünk egy videót, az például egy statikus festménytől óhatatlanul elviszi a fókuszt” – hangsúlyozza Petró Zsuzska. „Én kisvideókkal nem terelném el a kiállításlátogatás élményéről a figyelmet.” Az egy külön műfaj, ha videóműveket állítunk, de az egy teljesen más eset, jegyzi meg.

Márpedig ez baj, hiszen a kurátornak a kiállított műveket kell fókuszba állítaniuk. „Ők a sztárok, az értelmezés, a különböző szövegek segítenek a befogadásban, de ha mindenféle gimmickkel (figyelemfelkeltő eszköz vagy módszer – A szerk.) öncélúan telepakoljuk a kiállítóteret, csak azért, hogy izgalmasabbá tegyük a tárlatot, az elveszi a figyelmet magáról a kiállításról, aminek fókuszban kéne lennie” – húzza alá. 

A képzőművészeti alkotások mellé gyakran csak az alkotójuk, a címűk és a felhasznált technika, esetleg a készítés ideje kerül ki, hiszen a cél, hogy mi értelmezzük a látottakat. 
(Fotó: Antal Barbara / Collegium Hungaricum Berlin)

Persze ettől még szerinte meg lehet bontani a tárlatot különböző eszközökkel, a bevezetőben pedig például ki lehet rakni egy videót egy, a művésszel készült interjúról, ami az segítheti művei megértését és a látogatók szeretni is szokták. De ilyesmit akkor, amikor a művek befogadása és az azokra való ráhangolódás a cél, csak bevezetőnek használ. 

Minden egyes művet nem is lehet és nem is kell megmagyarázni, jegyzi meg. „A befogadó érzelmi reakcióit amúgy sem tudjuk megmagyarázni. A mű mögött megbújó jelentéseket szájba rágni, vagy azt leírni, hogy én személyesen mit gondolok, ez a festmény milyen érzelmeket, asszociációkat ébreszt fel bennem, felesleges, unalmas és alapvetően redundáns.” Szerinte ilyen esetben nem csak sima nyomtatott feliratokra, de egy érintőképernyőre vagy a telefonunkra küldött szöveg formájában sem igazán van mit kitenni.

„Vannak olyan, kiterjesztett valósággal megvalósított ötletek, hogy mondjuk meg tudom mozgatni a képet a telefonom képernyőjén, például kiúszik a hal a képből. De igazából ez nem ad plusz információt, ez csak egy gimmick. Ezek a technikai trükkök izgalmasak lehetnek és ha egy multimédiás kiállítás a koncepcióm, ez rendben is van, bár kicsit szerintem már egy vidámpark irányába viheti el az egészet. Máshol viszont az alkotásnak, a tárlatnak nem ez a célja” – fogalmazza meg. Úgy látja, a kiállítási élménynek alapvetően nem tesz jót, ha „végig a telefonunkat nyomkodjuk”, ha pedig a látványelemek viszik el a figyelmet, akkor a kiállítás kurátora lényegében csődöt mondott.

Ahol érdemes cicomázni

Egészen más a helyzet ott, ahol tárgyi emlékeket  mutatnak be és helyeznek történelmi vagy tudományos kontextusba. Mivel itt a saját értelmezés mellett a ráhangolódás sem feltétlenül elvárás, hanem kifejezetten az információátadás a cél, sokkal változatosabb eszközökkel lehet dolgozni. 

„Ilyen kiállításokon sokszor a szövegeket kis táblákra, kinyitható felületekre írják fel. A lipcsei Bach Múzeum például nekem az utóbbi évek egyik legérdekesebb élménye volt kiállításdizájn szempontjából. Itt nagyon változatos felületeken helyezték el az információkat, egymásra helyezett plexirétegekre felkasíroztak rajzokat, szövegeket, magyarázatokat, idővonalakat állítottak egymás mellé különböző grafikákkal. Ki lehetett húzkodni, nyitni, visszatolni dolgokat, Bach lakóházának a makettjét is ki lehetett nyitni, mint egy babaházat. Az egyes szobákhoz oda volt írva, mi micsoda” – osztja meg élményét egy jó példáról oktatónk.

A lipcsei Bach Múzeum változatos felületeken elhelyezett információkkal mutatja be a legendás német zeneszerző munkásságát.
(Fotó: karlderkahle, CC BY-SA 4.0, via Wikimedia Commons)

Ezek persze már nem elsősorban a kurátor, hanem a kiállításon dolgozó dizájner, grafikus feladatai, igaz, Zsuzska elmondása szerint előfordul, hogy a kurátornak olykor kissé polihisztornak is kell lenni. És itt kaphatnak komolyabb szerepet az olyan interaktív digitális megoldások is, mint egy érintőképernyős monitor, ahol valamilyen játékos formában adnak át információt. Ám a kurátor azt mondja, ezek általában csak kiegészítik, nem leváltják a hagyományosabb módon kiírt törzsszöveget. 

High-tech szamurájok

Ugyanakkor, ha egy kiállításnak nem is az az elsődleges célja, hogy konkrét tárgyakat mutasson be, inkább egy történetet akar elmesélni különböző eszközökkel, akkor az sem baj, ha a fizikailag kiállított tárgyak – mondjuk történelmi leletek – kissé háttérbe szorult illusztrációk maradnak. Ilyen esetekben pedig előfordul, hogy az egész koncepciót valamilyen interaktív, például projektorral kivetített információátadásra húzzák fel.

„Nagy meglepetés volt számomra a berlini szamurájmúzeum, mert nagyon high-tech módon, nagyon érdekesen adnak át rengeteg száraz információt. Erre zseniális megoldásokat találtak ki. Projektorral vetítenek falfelületekre történelmi térképeket, amiket valahol gombnyomással tudunk változtatni, nézve, hogy a szamuráj hadak merre jártak. Másutt azt megérintve változik a vetített kép, előugranak szövegek, amik elmagyarázzák, hogy az adott földrajzi helyszínen pontosan mi történt egy-egy csata alkalmával” – idézi fel. 

Európa egyetlen szamurájmúzeuma úgy hirdeti magát, hogy itt a modern technológia találkozik a legendákkal.
(Fotó: Shisma, CC BY-SA 3.0, via Wikimedia Commons)

Ennyi látványelem mellett ugyanakkor szintén viszonylag nagyobb mennyiségű magyarázó szöveg is ki van helyezve, de aki azt nem olvassa el, az is már rengeteg mindent megtudott a japán harcosokról. „Itt is találkozhatunk kiállított tárgyakkal, például szamurájpáncélokkal, kardokkal tárolókban, de a cél az volt, hogy átadják például azt az információt, hogy hogyan készült az a bizonyos szamurájkard” – fogalmaz. Mint mondja, itt lényegében nem is a konkrét tárgyakat, hanem elsősorban magát a történelmi hátteret állítják ki.

Kiállítás a technoklubban

Rengeteg művészeti kiállítást láthatunk hasonló környezetben: fehér falakra aggatott, felülről szépen bevilágított képek négyzet, vagy téglalapalakú keretekben. Ezt a „white cube”-nak nevezett formát a 19. században kezdték el használni, a löketet az adta meg neki, amikor a 20. század elején elvontabbá váló művészeti alkotások készítői kifejezetten igényelték ezt a fajta steril környezetet. 

Ugyanakkor már az 20. század második felében megjelent a kritikája ennek a kiállítási módnak, hiányolva belőle a háttér adta kontextust. Mára párhuzamosan létezik a white cube irány és annak rengetegféle alternatívája, hiszen sokszor, ha akarnák, se tudnának a szervezők bizonyos helyszíneken fehér, letisztult hátteret kialakítani. Sok mű és installáció koncepciójának egyébként része is, hogy az hol legyen majd kiállítva. Bencze Péter, az Everybody Needs Art hibrid szervezetének alapítója és vezető szervezője például pár éve arról beszélt az ÚjMűvészet portálnak, hogy „az én tevékenységemből nem lehet kiseperni az amúgy szuper white cube-okat, viszont engem mégis leginkább a diverz terek és hibrid projektek foglalkoztatnak.”

Ez például nem white cube: Erwin Wurm-kiállítás a Ludwigban
(Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum)

„A white cube ellentéte nem csak valami underground alternatíva, hiszen múzeumok, kiállítóterek folyamatosan dolgoznak más megoldásokkal is. A letisztult galériakörnyezet használata mellett rengeteg kiállítást tartanak ipari- és gyárépületekben. Ilyen a Godot Kortárs Művészeti Intézet is, amely egy óbudai gyárépületben működik” – foglalja össze Petró Zsuzska. A pandémia alatt pedig Berlin legismertebb technoklubja, a Berghain például kortárs művészeti kiállításokat szervezett, hiszen bulikat nem volt szabad tartani, így viszont életben tudták tartani a helyszínt. „Ha valami, akkor az aztán nem white cube volt” – summázza. Hasonló ellenpéldaként említi szintén a német főváros földalatti bunkereiben bemutatott multimédiás installációkat.

Nem véletlen, hogy a kiállításhelyszín maga is érdekes lehet a látogatóknak. Ugyanis – magyarázza a kurátor – a környezet is kontextust ad a műveknek. „Ez egy másfajta élmény. A white cube azért alakult ki, hogy kiemelje, fókuszba helyezze a műtárgyakat, ott nincs semmi más, ami a figyelmedért versenyezne. Ilyen terekben viszont maga a hely kontextualizálja a bemutatott tárgyakat, a háttér hozzáad az immerzív élményhez (amibe valaki annyira belemerül, hogy úgy érzi, mintha egy másik világba került volna át – A szerk.).” Persze minden kiállításnak valami ilyesmi a célja, csak különböző módszerekkel érik el a hatásukat, Zsuzska nem is tartja egyiket sem jobbnak. 

Csillogás a textilszálak között

„Valójában minden kiállítás egy immerzív élményt ad, hisz bent állni egy térben a művekkel teljesen más befogadási módot jelent, mint egy képernyőn vagy egy katalógusban megnézni akár ugyanazokat az alkotásokat” – hangsúlyozza Petró Zsuzska. Nem véletlen, hogy a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját vagy éppen a Mona Lisát is tömegek mennek el élőben megnézni, noha a jellemzően zsúfolt látványosságokat sokkal közelebbről meg lehet nézni a neten vagy különböző kiadványokban – érzékelteti. „Egyszerűen más élmény.”

Azt mondja, ezt a különbséget át is élte nemrég, amikor a magyar jegybank kortárs művészeti gyűjteményéből mutattak be válogatást Berlinben a „posztdigitális” irányzatra fókuszálva. „Olyan műveket válogattunk  össze kurátortársammal, Hamvai Kingával a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményéből, amelyek egyrészt valamilyen módon hordozzák a digitális dimenzió vizualitását, másrészt  digitálisan lettek megtervezve, majd a művészek hagyományos eszközökkel készítették el őket” – ismerteti. Egy fiatal művész, Varga Ádám munkái is szerepeltek a kiálíltáson akinek munkáit korábban nem látta élőben, csak képernyőn,így csak a válogatáskor szembesült azzal, mekkora a különbség a fizikai mű és annak virtuális változata között.

Varga Ádám: CMYK sorozat, olaj, vászon (Fotó a Code + Canvas. Posztdigitális művek a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményéből című, 2024-es kiállításról – © MNB Arts and Culture, © Collegium Hungaricum Berlin, fotós: Szolga Hajnal, engedéllyel felhasználva)

„Úgy voltam vele, hogy persze, kvalitásos alkotások, de nem érintettek meg igazán. Aztán elém kerültek az olaj-vászon festmények és elámultam, hogy mennyire gyönyörűek. A CMYK-színeket digitális tervezés után kézzel keverte ki és vitte fel a festő. Látszanak az ecsetvonások, a kezeletlen vászon csillogása a fényben a textilszálak között, a festék textúrája, vastagsága. Ezeket nem látni a digitális verzión. Ahogyan azt sem, hogy a bekevert csíkok egyfajta trompe l’œil hatással (olyan ábrázolás a festőművészetben, ami a szem félrevezetésére törekszik – A szerk.) a színátmenet látszatát keltik” – meséli. „Ezért kell elmenni kiállításra” – teszi hozzá.

Arra a kérdésünkre, hogy a fiatalokat nehezebb-e erre rávenni, azt mondja: a most legfeljebb 14 éves alfa generációval való kommunikációt a múzeumpedagógiai szakemberekre bízná. A Z generáció felé pedig nem érzi, hogy jelentősen másképp kellene kommunikálniuk. „Kurátorként kulturálisan interpretálunk témákat, a fiatalabb generációknak is megvannak az őket foglalkoztató témái, így vannak természetesen olyan kiállításkoncepciók, amelyek jobban fogják őket érdekelni. De, ha a témaválasztásnál kizárólag arra fókuszálunk, hogy a közönségnek mi érdekes, mi eladható, az már régen rossz. Ez ugyanolyan lenne, mintha egy képzőművészt csakis az eladhatóság vezérelné az alkotói folyamatban” – fogalmaz.

Úgy látja, ezzel „kiárusítja magát” a szekember, mert a művészetnek és a kurátori munkának is belülről kell jönnie, saját érdeklődésből, különben hamissá válik. Szerinte annak a „szolgai követése”, hogy mi érdekelheti a fiatalokat, nem vezet jó kiállításokhoz. A Z generációs kurátorok vélhetően olyan témákkal fognak intenzíven foglalkozni, ami a saját korosztályukat érdekli. Például az említett posztdigitális, illetve a cukiságról szóló tárlatok is ilyenek lehetnek, példálózik. „A művészeti színtér elég színes, hogy mindenki megtalálja a saját érdeklődésének megfelelő tartalmat” – summáz.

Semmi nem a dolga, de minden az

A különböző generációknak szóló marketing például a közösségi felületeken már értelemszerűen nem a kurátor dolga. Legalábbis papíron. „A kurzuson is elővesszük, hogy gyakran a kurátornak egyfajta polihisztorrá kell válnia. Semmi nem a dolga hivatalosan, de mégis olykor minden az. Ha az ember szabadúszóként dolgozik vagy kisebb intézményeknél, akkor olyan feladatok is a kurátor ölébe hullanak, amelyek elvileg már más, specializált szaktudást igényelnének” – osztja meg tapasztalatait. A május 14-én induló képzésén ezekre is felkészíti a résztvevőket.

A jelentkezéshez nem kell semmilyen előképzettség. „Jó, ha a jelentkezők érdeklődnek a művészetek, különösen a kortárs művészetek iránt, hiszen ez egy kortárs művészeti kurátori kurzus, nem a klasszikus művészetekkel foglalkozunk. Nagyon sűrítve végigvesszük a kurátor szerepét: mihez kell érteni, mit kell elsajátítani, átnézzük a kiállításszervezést A-tól Z-ig. Azon belül is kitérünk nagyon gyakorlati kérdésekre és az elméleti tudnivalókra is” – foglalja össze az oktató. 

Hozzátéve: hangsúlyos lesz, mit ad hozzá egy kurátor a kiállításokhoz, mitől lesz valaki kurátor, de – mint mondja – „nem ragadunk meg az elefántcsonttoronyban”, és szó lesz arról is, hogy sokaknak egyedül kell megszervezni egy teljes kiállítást. Ha nincs mögöttük széles infrastruktúra, akkor a kurátor egyben a kiállításszervező, a múzeumi regisztrátor, a kommunikációs szakember, a közösségi média menedzser, a tárlatvezető és az operációs menedzser is egyben, jegyzi meg. Erről mind-mind szó lesz a 13 alkalmas tanfolyamon.

(A kiemelt képünkön szereplő montázs alapját képező fotó a Holland Hang és Látás Intézetben készült, fotó: Franklin Heijnen, CC BY-SA 2.0, Flickr)