A művészeti menedzser hidat képez a művészet és az üzleti világ között. Kurátorok, galériatulajdonosok, kulturális szakemberek… Kik ők, és hogyan dolgoznak? A kérdéseinkre Molnár S. Szonja, a LAVOR művészeti szalon társalapítója válaszol. Az interjúból az is kiderül, hogy lehet egy karácsonyi filmezésből művészettörténeti jelentőségű felfedezés és mit fejleszthet napi pár óra instázás.
Te művész vagy, üzletasszony, esetleg mindkettő egyszerre?
Alapvetően a menedzsernek nem kell művésznek lennie, viszont sok esetben egy galériás vagy menedzser maga is gyakorolja a művészet valamelyik ágát. Én alapvetően nem vallom magam művésznek, habár művészeti szakon végeztem belsőépítészként, és már a Kisképzőn (A fővárosi Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium – a szerk.) is bútorműves szakon tanultam. Az édesanyám és még nagyon sok felmenőm is művész volt a családban, én azonban nem tartom magam annak, inkább művész beállítottságú vagyok. Úgy gondolom, hogy nem is baj, ha ez a kettő elválik egymástól, és a menedzser egyfajta szervezői feladatot lát el. Az viszont mindenképpen fontos, hogy aki művészekkel foglalkozik, az művész beállítottságú legyen.
Molnár S. Szonja
Mit jelent az, hogy művész beállítottságú?
Ez is a kurzus egyik kérdése, egészen pontosan az, hogy mi is az a kurátori szemlélet. Ez tulajdonképpen egy élethosszig tartó készségfejlesztés, amivel a vizuális látásmódunkat fejlesztjük. Vizualitás nélkül ugyanis nincs művészet, legalábbis képzőművészet. Ugyanolyan ez, mintha valaki egy zenészt szeretne menedzselni megfelelő zenei hallás nélkül. Ha ez hiányzik, akkor nehezen mondható meg, hogy az illető tehetséges-e vagy sem. Ebben a szakmában is meg kell látni, fel kell tudni ismerni a tehetséget – ezen túlmenően viszont olyan extra képességek is kellenek, amivel képes vagy meglátni azt a pluszt is, amitől egy művész igazán egyedülállóvá és megismételhetetlenné válhat.
Nagyon fiatalon, 25 évesen alapítottál saját galériát. Mi ennek a története?
Már az egyetemen tudtam, hogy mindenképpen valamilyen saját vállalkozást szeretnék indítani. Mindig is vágytam arra, hogy megtaláljam a szinergiákat bizonyos területek között, a belsőépítészet és a képzőművészet vagy akár az iparművészet és a képzőművészet kapcsán. A legelején nem is konkrétan galériát, hanem egy olyan vállalkozást szerettem volna létrehozni, ami a híd szerepét tudja betölteni a területek között. Minket mindig is a művészet transzformatív szerepe érdekelt. Nálunk már az alapítók összetétele is érdekes, hiszen a volt barátommal és édesanyámmal hárman alkotjuk a LAVOR-t. Alapvetően kurátoroknak tartjuk magunkat, mivel mind a hármunknak nagyon erős a vizuális látásmódja, Gábor már több mint tíz éve a filmszakmában dolgozik, édesanyám, Ági, pedig ismert fotóművész, sok más dolog mellett, melyet hosszú is lenne felsorolni. A vizualitás és a kreativitás az, ami összeköt minket, és maga a misszió, hogy mindig újragondoljunk, kitaláljunk és innováljunk meglévő területeket. Innen jött az ötlet, hogy ne is konkrétan galériát, hanem szalont hozzunk létre; egyrészt, hogy visszahozzuk ezt a jelenséget, másrészt pedig, hogy kicsit lazítsunk a „galériás” gyakorlaton.
Jánosi Anna (1985-): Suture Rupture (2023)
Hogyan dolgoztok? A művészek találnak meg titeket, vagy te keresed az új lehetőségeket?
Ez egy addiktív folyamat, amiben, ha benne vagy, akkor folyamatosan nézed, kutatod és keresed. Mind a két irányból történik megkeresés, művészektől és mi részünkről is. A művészektől természetesen több megkeresés érkezik, azonban van egy alapvető elvárás, ami akkor tud teljesülni, amikor mindhárman ugyanazt érezzük. Nehéz ezt szavakba önteni, mert zsigeri. Elsősorban mi mindig az őszinteséget keressük, amire van is egy belsős mondásunk: „azt keressük, aki nem akar több lenni, mint ami”. Ez nem azt jelenti, hogy az illető ne legyen ambiciózus, hanem azt, hogy önazonos legyen azzal, amit csinál.
Ha egymásra találtok egy művésszel, akkor pontosan miben segítetek nekik? Hogyan dolgoztok együtt?
Az elmúlt években a menedzseléssel, a promotálással és a hagyományostól eltérően, a hosszabb időtartamú kiállításokkal segítettük azokat a feltörekvő művészeket, akik nem minden esetben kaptak elegendő reflektorfényt. Ezen kiállítások időtartama 2-3 hónap is volt, melyet különböző programokkal egészítettünk ki. Az artist talkon túl lakáskoncerteket és vacsorákat is szerveztünk. Ennek köszönhetően újfajta befogadói közeget teremtettünk, mely a művészeinkre is hatással volt. A művészekkel való kapcsolatra is másként tekintünk: úgy mint egy rendes párkapcsolat, ez is hosszú évekig tart, ideális esetben örökké. A legelső művészünk a mai napig velünk van – már több mint 6 éve.
Tettamanti Ádám (1988-): Napnyugta (2023)
Magánszemélyeknek ajánljátok az alkotásokat, esetleg cégekkel vagytok kapcsolatban?
Mindkettő jellemző, van B2B- és B2C-értékesítés is. Van, hogy egy cég például az irodába keres műalkotást, vagy van már mondjuk egy gyűjteményük, amit bővítenének, de emellett filmes megkereséseink is vannak. Nagyon örülünk, hogy már nem egy művész munkáját sikerült nemzetközi nagy produkciókban megjeleníteni. Ez mindenképp egy extra érték, hiszen a későbbiekben ennek művészettörténeti jelentősége lehet. Nem egyszer volt már, hogy egy-egy műalkotást egy filmnek köszönhetően sikerült megtalálni. Erre nagyon jó példa a Stuart Little, kisegér című film, ahol a család kályhája fölött lógó festményről kiderült, hogy egy közel 90 éve eltűnt alkotás, egy híres magyar festőművész munkája. Barki Gergely művészettörténész egy karácsonyi filmnézés során fedezte fel a Berény Róbert által festett képet – Alvó nő fekete vázával – , mely végül összesen 70 millió forintért kelt el 2014-ben a Virág Judit Galéria és Aukciósház téli árverésén.
Van ilyenre példa, hogy egy hazai produkcióba is kerülnek be festmények?
Igen, esetenként van, de sokkal több lehetőséget kellene biztosítani arra, hogy a magyar filmekben kortárs műalkotások jelenjenek meg. Itthon azonban még több szempontból is kihívás, hogy valóban kvalitásos képzőművészeti alkotások kerüljenek be egy-egy filmbe. A műtárgybérlésnek költsége van, hiszen számolni kell a biztosítással és esetenként a szállítással is, ami sokszor sajnos nincs összhangban a hazai filmes büdzsékkel.
Manapság már minden áttolódik a digitális világba. Mennyire igaz ez a ti tevékenységetekre? Mennyire jellemzők itthon a virtuális aukciók?
A pandémia sokat lendített globális szinten azon, hogy a művészeti piacon elinduljon a digitalizáció, azonban ebben a szektorban még mindig inkább a személyes kapcsolat számít. A digitális transzformáció tulajdonképpen azt jelentette a galériák szintjén, hogy akiknek már volt egy meglévő kapcsolati hálójuk, ügyfélkörük, tehát megvolt a kiépített bizalmi kapcsolat, létre tudtak hozni egy új, digitális értékesítési csatornát. A művészet digitalizálása itthon azonban még eléggé kezdeti fázisban van. Legyen szó akár festményről vagy háromdimenziós alkotásról, a számítógép képernyőjén nézve sosem fogja ugyanazt az érzést visszaadni, mint a valóságban. Nyilván folyamatosan jelennek meg újabb és újabb eszközök, melyekkel majd elérhető lesz ugyanaz a hatás. Akár egy VR-szemüveggel, AR-headsettel, vagy a jövő kontaktlencséjével, amivel kézzelfoghatóvá válik majd az alkotás, és maga a műtárgy befogadásának élménye a térben tud megtörténni.
Kemény György (1936-): Rubens kép egyenesei (2019)
Arról már beszéltünk, hogy alapvetően nem kell művésznek lenned ahhoz, hogy jó kurátor legyél. Kellenek az üzleti skillek és a látásmód, amiről a kurzusod is szól. De mindez a tudás pontosan milyen területeken lehet hasznos?
Alapvetően három célcsoportot jelöltünk meg: a kulturális szakma képviselőit, a vállalkozókat és cégvezetőket, valamint a kreatív szektorban dolgozókat. Többféle irányból próbáltunk közelíteni. Egyrészt, aki már benne van a kreatív iparban, saját maga is hidat tud képezni azáltal, hogy a művészetet a különböző területek egyesítésével integrálja. A marketing szektor képviselői, akik rendelkeznek kommunikációs ismeretekkel, de a művészettel egyelőre nem foglalkoznak – nekik szintén hasznos lehet ez a fajta tudás, hogy kreatívabbá tegyék a saját területüket. A cégvezetőket, vállalkozókat, de igazából mindenkit arra ösztönzünk, hogy kezdje el kialakítani a saját céges gyűjteményét, ehhez ismét hasznos lehet a kurzus ismeretanyaga. Nem feltétlenül kell egy nagyvállalat vezetőjének lenni ahhoz, hogy az ember elkezdjen gyűjteni. Igényes alkotásokat lehet venni akár már 100-300 ezer forintért is. Azt pedig tudjuk, hogy ez egy hosszú távú befektetés és egy-egy vállalkozás életében maga a műalkotás jelenléte is hozzájárulhat a vállalat imázsához, a márkához és a kommunikációhoz. A művészet ugyanis nem más, mint egy kommunikációs eszköz.
Mennyire tanulható ez a fajta látásmód? Mennyire lehet ezt fejleszteni magunkban, hogy meglássuk azt a pluszt egy-egy alkotásban?
Maga a kurátori munka, a szemlélet mindenképpen fejleszthető. Nyilván ez évek, évtizedek munkája, de nem is mondanám munkának, inkább évek élménye ez a fajta tapasztalatszerzés. A mi látásmódunk is folyamatosan változik, formálódik. Egyértelműen látszik, ha visszanézünk, hogy mi az, ami hat évvel ezelőtt tetszett, és mi az, ami most. A hetekben indult el az első online aukciónk a Magyar Horizontok: Best of Best, melynek keretében 2023. november 24-ig lehetett a magyar szcéna legkiemelkedőbb és legígéretesebb kortárs képzőművészeinek alkotásaira licitálni az Axioart oldalán keresztül.
Mindenesetre a leglényegesebb, hogy folyamatosan fejleszteni kell a látásmódunkat, azáltal, hogy a művészetet a mindennapjaink részévé tesszük. A képek értelmezésénél segítség lehet, ha az ember művészeti írásokat olvas, azokon keresztül könnyebben meg tudja érteni, hogy egyáltalán mit is kell nézni, milyen részletekre is kell figyelni. Ez mindenképpen egy tanulható és fejleszthető képesség. Nagyon egyszerűen arról van szó, hogy tanuljuk meg felfedezni a részletekben rejlő szépséget. Jó, hogy van egy olyan alkalmazás, mint az Instagram, ugyanis ezen a platformon a vizualitás az elsődleges, és az ember tulajdonképpen már „napi egy-két óra instázással” – hogyha a megfelelő tartalmat nézi – fejlesztheti a vizuális látásmódját. Nagyon érdekes, hogy azáltal, hogy elmentünk egy posztot, nyomon tudjuk követni önmagunkat. Egyfajta önfejlesztés ez, mely az életünk számos területére hatással lehet.
Verebics Kati (1980-): Spillow (2021)
Számodra most mi a legnagyobb kihívás?
Jelenleg az első online aukciónkra koncentrálunk teljes erővel, így ennek népszerűsítésén dolgozunk, ami rengeteg időt igényel több szempontból. Nemcsak az aukciós katalógust kell összeállítani, amely szintén egy hatalmas volumenű munka, hanem 114 tétel sorrendjét is fel kell állítani, 50 különböző művésztől, amely mindenképpen szakértelmet igényel. Ezen túlmenően pedig több csatornán szükséges kommunikálni, és mindenhol az annak megfelelő nyelvezettel, PR-cikkeket kell írni, hirdetéseket indítani, kreatívokat tervezni és a célcsoportra szabott reklámszöveget megfogalmazni.
Érdekes ugyanakkor megfigyelni, hogy Magyarországon a művészet és a reklámszakma nem sűrűn találkozik. Mégis a művészek nagy része ügynökségeknél vagy a filmszakmában dolgozik. Ez természetesen mindig is így volt. Andy Warhol és a pop art nagyjai mind grafikai tervezéssel, a reklámiparban szerezték a tapasztalatukat. Talán érdemes lenne ezeknek a tehetségeknek ügynökségen belül külön figyelmet szentelni, akár támogatást nyújtani.
Ugyanakkor, míg nyilván sokkal nagyobb számban vannak jelen művészek a társadalomban, akiket támogatni kell, az új gyűjtői generáció kialakulása lassú ütemben érik. Ahogy említettem, ez egy oda-vissza ható folyamat. Kellenek műalkotások, amiket nézni, szemlélni szükséges, ugyanakkor kell egy befogadói kör is, mely nemcsak passzív szerepet vállal a művészet befogadásában, hanem aktívan részt is vesz a folyamatban. Természetesen nem várhatjuk el, hogy tömegek látogassanak kiállításokat, épp ezért kellenének alternatív és innovatív megoldások arra, hogy a digitalizáció jegyében hogyan neveljünk ki a kornak és technológiai követelményeknek és használatnak megfelelő új gyűjtői bázist.
Épp ezért érdekes, hogy nagyon sok környező országbeli galéria a hirdetések által előbb talál meg engem, mint mondjuk egy hazai. Az is igaz, hogy sokan mondják a szakmán belül is, hogy kicsi a piac, ezért annyira nem is érdemes hirdetni. Vannak alternatív irányú törekvések, azonban úgy gondolom, ezek hosszú távon inkább destruktívak.
A művészet piaci szempontból egy felső kategóriás luxustermék, befektetés, melyhez nem célszerű kedvezményeket társítani. Képzeljük el azt a felvetést, hogy a Mona Lisa 30 százalékkal olcsóbb lesz Black Fridaykor. Így számunkra – és azt hiszem, az egész szakma számára – az a kihívás, hogy hogyan is tudunk valódi értéket kommunikálni úgy, hogy a művészet valóban érték és időtálló luxustermék maradjon.