A Me Too-mozgalom óta az emberek sokkal hajlamosabbak kimondani, ha egy viselkedés elfogadhatatlan, de a visszaélések és a zaklatások továbbra is jelen vannak – erről is beszélt a SKVOT Magnak adott exkluzív interjújában Sarah McCaffrey pszichoterapeuta. A kreatívipar mentális egészségével foglalkozó Solas Mind alapítója olyan alkotások stábjának nyújtott támogatást, mint a Szarvasbébi (Baby Reindeer), a Kamaszok (Adolescence), a Wicked, a Fekete táska (Black Bag) és A Bridgerton család (Bridgerton). A szakemberrel a budapesti Eurocine filmes expón, a részvételével lezajlott kerekasztal után készítettünk interjút.
Milyen mértékben épült be a jóllét (well-being) a filmipar jelenlegi sztenderdjeibe?
A filmiparban egyre nagyobb szerepet kap a jóllét kérdése. 2020 előtt a jólléti támogatás szinte egyáltalán nem volt jelen, de azóta ugrásszerűen megnőtt azon produkciók és stúdiók száma, amelyek felismerik a szerződéses és szabadúszó munkatársak felé fennálló kötelezettségüket, és beépítik azt a rendszerükbe. Sok nagy stúdió, amellyel együtt dolgozunk, az összes produkciójába integrálja, és számos kisebb cég is kiváló munkát végez azzal, hogy a jóllétet, az akadálymentesítést és a fenntarthatóságot az összes műsoruk részévé teszik – ez egyértelmű elmozdulást jelent.
Ez a Covid miatt történt, vagy mi változott 2020-ban?
Úgy gondolom, a Covid, majd a munkába való visszatérés hozta el ezt. Felismertük, hogy valójában mennyire meg kell becsülnünk a szabadúszó és szerződéses munkaerőt, mert ők elképesztően fontosak. Egyszerűen úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb lett a tudatosság.
Említette, hogy az emberek gyakran nem szeretik, ha ebben a közegben meglátják rajtuk, hogy küzdenek vagy nehézségeik vannak. Mennyire nehéz ezt kezelni?
Szerintem nehéz. A mentális betegségek esetében általában véve még mindig a stigma a felépülés legnagyobb akadálya, mivel az emberek félnek attól, hogy gyengének tűnnek, és addig nem kérnek segítséget, amíg még nincsenek nagyon rosszul. Ennek enyhítésére több párbeszédre, több képzésre és a mentális egészséggel kapcsolatos tudatosság növelésére van szükség a teljes stáb, a színészek és a csapatok körében. Támogatnunk kell azokat a producereket és vezetőket is, akiknek gondoskodniuk kell az embereikről. Hogyan segíthetjük őket abban, hogy ezt a szerepet hatékonyan töltsék be? Ez mindig a kommunikációról, a nyitottságról és a sebezhetőség felvállalásáról szól, illetve arról, hogy vezetőként se féljünk kimondani: nehéz hetünk volt. Ez alapozza meg egy produkció mentálisan egészséges légkörét.
Kiterjesztve ezt a teljes kreatív szektorra: hogyan kerülhetik el a túlterheltséget és a kiégést azok, akiknek a hivatásuk nem csupán a munkájuk, hanem a szenvedélyük is?
Ez nehéz ügy. Gyakran látjuk, hogy mindenkinek megvannak a maga bevált módszerei a mentális és fizikai jóllét megőrzésére, legyen az konditerem, futás vagy egy mozi a barátokkal. Amikor azonban az emberek olyan produkciókon kezdenek el dolgozni, amelyekért szenvedélyesen rajonganak, és egyszerűen nincs idő ezeknek a jólléti stratégiáknak az alkalmazására, hajlamosak egyszerűen felhagyni velük, aminek aztán kiégés a vége.
Mi mindig egy „falatnyi”, a produkciós munkába könnyen beilleszthető eszköztárról beszélünk. Ez egy olyan öngondoskodási eszköztárat jelent, amely rengeteg apró, könnyen kivitelezhető dolgot tartalmaz – egy 60 másodperces meditációt, öt perc nyújtást, egy kétperces légzőgyakorlatot, vagy egy podcast meghallgatását. Ezek olyan apróságok, amelyekkel napi szinten tarthatunk rövid öngondoskodási szüneteket, hogy jól legyünk a forgatás alatt is. Aztán, amikor már van rá idő, természetesen el tudsz menni futni, konditerembe, visszatérni a többi időigényesebb tevékenységhez.
Fotó: Dintino Patricia
Mi pontosan a jólléti szakemberek (wellbeing practitioners) szerepe, és miért fontos, hogy ők képzett mentálhigiénés szakemberek legyenek?
A jólléti szakember egy képzett tanácsadó, aki elvégzett egy képzést, rendelkezik engedéllyel és akkreditációval. Ő egy olyan mentálhigiénés specialista, aki jelen tud lenni a forgatáson azokon a napokon, amikor nehéz témákat dolgoznak fel, vagy kihívást jelentő jeleneteket vesznek fel. Gyakran dolgozunk pszichológusokkal is – ami már a következő szint –, illetve gyermekpszichológusokkal, amikor traumatikus anyagokról van szó, különösen a nem forgatókönyv alapján készülő (unscripted) tartalmaknál. Alapvetően azonban a jólléti szakember egy olyan mentálhigiénés szakember, aki képesített a tanácsadói és terápiás szerep betöltésére, és ezt a támogatást nyújtja a színészeknek és a stábnak, különösen a megterhelő forgatási napokon.
Hogyan egészíti ki ezt a szerepkört az akadálymentesítési koordinátor (accessibility coordinator) munkája?
Nagyszerű akadálymentesítési koordinátorokkal dolgozunk együtt, és ez egy remek munkakör. Az ő fókuszukban a személyes igények felmérése áll – legyen szó fogyatékkal élőkről vagy bármilyen más speciális szükségletről. Egy úgynevezett „így tudsz jól együtt dolgozni velem” űrlappal kidolgozzák, hogyan tudnak a produkciók együttműködni velük, hogy az iparág valóban hozzáférhetővé, befogadóvá és barátságos munkahellyé váljon.
Az akadálymentesítési koordinátorok az elején felállítják ezt az infrastruktúrát, és gondoskodnak arról, hogy mindenkinek rendelkezésére álljon az, amire az egyedi és egyéni élethelyzete alapján szüksége van. Mindeközben jeleznek nekünk, ha valakinek mentális támogatásra van szüksége, beszélnie kell egy tanácsadóval, vagy valamilyen nehézséggel küzd. Gyakran szorosan együttműködünk az akadálymentesítési csapattal, hogy biztosítsuk: mindenki megkapja a kellő támogatást.
Olyan sikerprodukciókon is dolgozott, mint a Kamaszok (Adolescence) vagy a Szarvasbébi (Baby Reindeer). Amennyit megoszthat belőle, milyenek voltak ezek a munkái?
A Szarvasbébi esetében ez egy kicsit sajátosan működött: a kihívást jelentő forgatási napokon kimentem a helyszínre, míg a támogatás többi része online zajlott. Körülbelül 60 fős, tanácsadókból és coachokból álló csapatunk volt, akik támogatták a stábot; a színészek és a stábtagok pedig aznapra, a hét minden napján, 24 órában foglalhattak online segítséget. Azokon a napokon, amikor nehéz tartalom forgott, jelen voltam a forgatáson, hogy ha valakinek beszélnie kellett velem – akár egy statisztának is –, legyen ott valaki.
A Kamaszoknál nem mentünk ki a forgatásra; az egy 100 százalékban távoli, online támogatás volt, aznapi foglalással, a hét minden napján, 24 órában. A sorozatot készítő Warp Films egy nagyszerű cég, akik minden műsorukba beépítik a jóllétet és az akadálymentesítést. Szenvedélyesen elkötelezettek amellett, hogy a produkcióikat egy remek munkahellyé tegyék.
Mennyire függ ezeknek a szolgáltatásoknak az elérhetősége a produkciós költségvetésektől, és mennyire múlik a vezetők – rendezők, producerek és stúdiók – őszinte tudatosságán és erőfeszítésén, hogy kezeljék az olyan rendszerszintű problémákat, mint például a túlzott munkaidő, és prioritásként kezeljék a mentális egészséget?
A támogatás mértéke egyértelműen függ a költségvetéstől. A legnagyobb stúdiófilmek közül néhánynál a teljes szereplőgárda és a stáb annyi támogatást kaphat, amennyit csak akar, és annyi tanácsadói és coachingülést foglalhat, amennyire szükségük van. A kisebb produkcióknál azt mondják, hogy amíg a műsoron dolgoznak, mindenki három vagy hat alkalomra jogosult. Nyilván ha valakinek a költségvetésben megállapítottnál több támogatásra van szüksége, a produkciók mindig hajlandóak többet nyújtani; senki sem akar elveszíteni egyetlen munkatársat sem.
Ugyanakkor – ahogyan a panelbeszélgetésen is elmondtam – bármely jólléti szolgáltatás sikere a felső vezetés elköteleződésén múlik. Valóban az a szándékuk, hogy a színészeik és a stábjuk igénybe vegye a támogatást? Hirdetik ezt? Gondoskodnak róla, hogy az információ szerepeljen a napi diszpóban (call sheet), és kiküldik az erről szóló emlékeztetőket? Annak semmi értelme, hogy csak egy sor legyünk a költségvetésben, ha senki sem tudja, hogy ott vagyunk. Egyes produkciók és stúdiók ezeket nagyszerűen csinálják, náluk teljesen beágyazódtunk a rendszerbe.
Másoknál lassabban indul be ez a bevezető szakasz. Mivel már jó ideje foglalkozunk ezzel, és rengeteg projekten dolgoztunk, nagyon sokan ismernek minket – különösen a stábok és a színészek az Egyesült Királyságban és Európában. Ők már kifejezetten keresik a jelenlétünket a produkcióknál, vagyis jelen van egy fokozott tudatosság. Még ha a produkciók nem is reklámozzák ezt, vagy nem emlékeztetik rájuk az embereket, a munkatársak mindig nyitott szemmel járnak. Nagyon jó érzés számunkra, hogy egyes ügyfelekkel már öt éve dolgozunk együtt különböző produkciókon, ami lehetővé teszi, hogy a stábtagok újra jelentkezzenek, és ugyanazzal a tanácsadóval találkozzanak.
Említette, hogy dolgozott rendezőkkel és producerekkel, akik abszolút értették a terület fontosságát, így meg is tették a szükséges lépéseket. Ez az általános hozzáállás vagy ők a jó kivételek?
Mivel ők szerződtetnek minket, azt hiszem, mi csak a jókkal dolgozunk. Akik nem hívnak minket, azokat valószínűleg nem is igazán érdekli a téma. Az emberek többsége, akikkel mi együttműködünk – producerek, gyártásvezetők, produkciós cégek vezetői –, elképesztően támogatóak, és mindent megtesznek azért, hogy a színészeik és a stábjuk is érezze ezt a támogatást.
Azt is mondta, hogy azok a produkciók, amelyek nem bánnak tisztességesen a stábjukkal, nem is lehetnének jogosultak díjakra, igaz?
Ez egy kissé megosztó kijelentés volt. Egyszerűen úgy gondolom, hogy gondoskodnunk kell arról, hogy az emberek támogatva érezzék magukat, és zéró toleranciát kell hirdetnünk a megfélemlítéssel, a zaklatással és a mikroagresszióval szemben. Csodálatos dolog, ha produkciókat díjakra jelölnek, de ha ez a siker a stáb kárára történt, akkor, azt hiszem, abból le kell vonnunk a tanulságot.
Mennyire jelentenek még mindig hatalmas problémát a munkahelyi visszaélések és a zaklatás, vagy sikerült ezeket enyhíteni a Me Too-mozgalom után?
Még mindig jelen van, felelőtlenség lenne azt mondani, hogy nincs. Azonban ma már sokkal nagyobb a tudatosság, és az emberek sokkal hajlamosabbak szóvá tenni a dolgokat, és kimondani, ha egy viselkedés elfogadhatatlan. Csökkent a félelem attól a mondástól, hogy valaki annyit ér, mint amennyire a legutóbbi munkája jó volt; régebben ez tartotta vissza az embereket, mert féltek attól, hogy bajkeverőnek vagy akadékoskodónak bélyegzik őket. Ám, miközben sokkal nagyobb a tudatosság, a munkavállalókban továbbra is ott motoszkál a kérdés: hová forduljanak, ha be akarják jelenteni a visszaélést? Ha egy produkciónak nincs HR-osztálya, akkor kihez mehetnének?
És általában van HR-jük?
A legtöbb stúdiónál létezik produkciós HR-részleg, és általában megvannak azok a bejelentési csatornák, ahová az emberek fordulhatnak. A kisebb produkciós cégek egy része HR-tanácsadókat von be, ami hatalmas előrelépés, és olyan változást hozott, amit az emberek érzékelnek is. Szerintem sokan még mindig tartanak attól, hogy másoknak úgy tűnik majd, hogy feleslegesen csinálnak ügyet valamiből. Ám minél inkább nyíltan szóvá tesszük ezeket az eseteket, és minél kevésbé toleráljuk a helytelen viselkedést, annál gyorsabban fog változni a helyzet.
(A portré forrása: Solas Mind)