Jelenleg ismét egy trilógián dolgozik, ezúttal egy olasz, egy amerikai és egy mexikói városhoz kapcsolódóan készítenek három játékfilmet – erről is beszélt a SKVOT Magnak Hajdu Szabolcs. A Filmrendezés kezdőknek kurzusát rövidesen ismét elindító, Balázs Béla-díjas filmrendezővel filmfesztiválunk előtt beszélgettünk. Itt a résztvevők a képzésen megszerzett tudásukkal, mentorálás mellett elkészített filmjeiket mutatták be és beszélték át előadónkkal. Interjúnkban beszélt a többféleképpen nehéz pályakezdésről, az európai és az amerikai finanszírozásról, az átélés nélküli filmkészítésről, a hazugságba taszító megfelelési kényszerről, illetve az AI felhasználásáról is elmondta a véleményét.
____________________
Másodjára tartotok filmfesztivált a rendezői kurzus résztvevőivel. A korábbi résztvevőktől megtudtuk, hogy voltak olyan, a képzés során készült filmek is, amelyeket ezután leadott a helyi mozi, illetve beneveztek egy fesztiválra. Milyen út vezetett idáig?
A filmkészítés egy gyakorlati dolog, így jött először az ötlet, hogy a résztvevők az online képzés során készítsenek el egy saját kisfilmet. Sokan invesztáltak is ebbe, és a mentorálásom mellett megcsinálták. Volt egy forgatókönyves kör, egy előkészítési rész, majd a forgatás, az első vágás, a rough cut és a final cut. Közben folyamatos visszajelzéseket kaptak, például a helyszínre vagy éppen a szereplők kiválasztására vonatkozóan. Megnézni egymás munkáit, látni, hogy mindez végül miként valósult meg, mindig nagyon tanulságos. Ezért találtuk ki, hogy csináljunk egy kis offline összejövetelt is, ahol levetítjük a filmeket, és még egy utolsó körben beszélünk róluk, ahogyan egymásról is: kinek hogyan tovább, és milyenek voltak a tapasztalatok.
Neked előadóként milyen tapasztalataid voltak a rövidesen újra elinduló filmrendezői kurzus eddigi alkalmai során? Nehéz átadni ezt a fajta tudást?
Könnyebb lenne, ha ez egy előadás-sorozat lenne, de az csak főleg rólam szólna. Egy ilyen kurzus éppen fordítva, a résztvevőkről kell, hogy szóljon, ami akkor lehetséges, ha a gyakorlatban tesztelik magukat. Aki megcsinálta a filmjét, annak ez biztosan sikerült. Így kicsiben meg tudta tapasztalni, hogy a filmezés hogyan működhet nagyban. Ugyanis ugyanazok a problémák merülnek föl nagyban is. A folyamat egyetlen problémás része az, hogy míg az erre szakosodott egyetemeken szokott lenni egy használható technikai park, és a tanulóknak vannak operatőr, vágó, talán színész osztálytársai is a különböző szakokon, itt nem nagyon tudnak ilyen típusú segítséget kapni. Magyarul el kell indulniuk levadászni a munkatársakat, akár teljesen outsidereket, így ez is teszteli a rendezői, szervezői képességeket.
A rendezés ugyanis nemcsak arról szól, hogy valakinek van egy jó ötlete, jó a vizuális képessége vagy jól ír. Hanem össze is kell, hogy fogjon egy csapatot, és meg kell tudnia szervezni dolgokat. Amikor később nagy filmeket csinál az ember, ezek a feladatok lekerülnek a válláról, mert ki lehet osztani, de addig tudni kell, nincs mese. Ilyenkor sokan rá is jönnek, hogy ha ez erről is szól, akkor nem nekik való. Persze ha valaki kreatív, a szervezőkészséget könnyebb mellé fejleszteni. Én például az utóbbiban mindig nagyon rossz voltam, így folyamatosan szükségem van olyan emberekre, akik segítenek. A kreativitás viszont egy nagy misztérium. Valakiben egyszerűen ott van, és elképesztően jó ötletei vannak egy speciális világnézettel.
Hogy látod a magyar utánpótlás-nevelés helyzetét?
Egy középiskolásoknak szóló filmszemlén, ahol többször is voltam zsűritag, végignéztem az egyes években, hogy 14-19 éves korig miket alkotnak. És elképesztő diverzitást láttam: minden műfajban mindenféle filmet, nagyon szabadon, elképesztően vagány dolgokat csinálnak. Ám valahogy ez az egyetemi évek alatt megbénul. A szabad ötletek eltünedeznek, és beszűkül a filmezés az úgynevezett arthouse-ra és az úgynevezett közönségfilmre, vagy valamilyen más, megfelelésből elkészített dologra. Például ha kiírnak egy pályázatot a Nemzeti Filmintézetnél, akkor valószínűleg mindenki elkezd történelmi vagy közönségfilmben gondolkozni.
Fotó: Szűcs Virág Natália
Benő a fejük lágya, vagy az egyetem kiöli belőlük a kreativitást? Mi az eredete a megfelelni akarásnak?
Ez messzire vezet. Oda, amikor az ember először rákényszerül arra, hogy hazudjon. Onnantól már megszűnik szabadnak lenni, és egyre jobban behatárolja magát. Ez szerintem az általános iskola felső tagozatában kezdődik el. A középiskola ugyan egy nagy lázadási korszak, de utána felerősödik mindez, és azt, hogy valaki szabadon kimondja a véleményét, vagy azt csinálja, amit belülről érez, nagyon kevesen engedhetik és engedik meg maguknak. A közeg fékezi őket. Ez országonként változó, de a kelet-európai brutális közegellenállás egyfajta embertípust és alkotói attitűdöt termel ki. Tegnap jöttem vissza Amerikából, és ahogy belépek az országba, mindenre rátelepedő sűrű ködként érzékelem ezt.
Nem termel ki az ottani közeg is egy másmilyen egyfajta embertípust?
Dehogynem, az is! Csak az más. Ott például semmilyen helye nincsen az ilyen típusú, alapvetően életképtelen arthouse-nak, és a művészettámogatás mint olyan, nem is érthető. Pedig Hollywood mellett készülnek független filmek is, de az állam miért támogatná a te kis hülyeségedet?
Nálunk elméletileg az állam kéne, hogy támogassa a filmeket, de ennek az eredménye olyan, amilyen. Melyik modellben könnyebb érvényesülni?
Szerintem nagyjából ugyanaz. Amivel például idehaza szembesültem most, az az, hogy amikor kiírtak egy, az állami elosztástól független, fővárosi pályázatot színházi támogatásra, amely elvileg nem volt politikai kontroll alatt, és még valamilyen privát támogatás is volt benne, kijelöltek egy kuratóriumot, hogy döntsék el, ki kap belőle. Nyilvánvalóan sokan nem kaptak, ők most mélységesen fel vannak háborodva, akik pedig kaptak, azoknak valahol szégyellniük kell magukat. Ez mindig így lesz. Itt emiatt nagyon nehéz. Az Egyesült Államokban ilyesmi nincsen. Náluk vagy meg tudsz győzni valakiket – ott nagyon sok a gazdag ember –, összeszeded rá a pénzt, és meg tudod csinálni, vagy nem. Ha elég átütő, amit akarsz, vagy elég meggyőző a személyiséged, akkor tapasztalataim szerint a határ valószínűleg a csillagos ég.
Fotó: Szűcs Virág Natália
Mi az, amit jó lett volna, ha már pályakezdőként tudsz?
Hogy bár úgy érzi az ember, hogy iszonyú sokat dolgozik egy kisfilmen, az csak egy gyakorlat. Nem kell még úgy felfogni, mint egy életmű részét. Nekem mondjuk az első kábé 10 rövidfilmem el is veszett, mert ellopták, amikor feltörték a kocsimat. Ez a '90-es években volt, akkor a muszterek és a vágott anyag kazettákon voltak, semmi nem volt digitális. Valószínűleg maguk a filmek nem is érdekelték a tolvajt. De nem is küldtem el ezeket fesztiválokra. Lehet, hogy jó filmek voltak, de nem arról szóltak, hogy én ezekkel ezen az úton előrejussak.
Sokkal inkább arról, hogy a folyamatot – forgatókönyv, előkészítés, forgatás, vágás, majd bemutatás – minél többször végigjárjam. Csapat épült a filmek köré, és utána már meg tudtam csinálni az első olyan 40 perces filmet, ami már ment fesztiválra. Tehát aki csinál egy kisfilmet, még ha az sikeres is, arra akkor sem érdemes ráülni, mert egy fesztiváldíjjal még nem jut sehova, hacsak nem egy Arany Pálmát vagy egy Arany Medvét nyer valaki. Ám ha elkészítesz sok filmet, és összeszedsz közben egy csomó tudást, szerzel egyfajta rutint, az már ér valamit! Onnantól egy olyan dolog van a kezedben, amit használni tudsz és senki nem vehet el tőled.
Régen nehezebb volt filmesként elindulni Magyarországon?
Én a saját életemben három nagy korszakra emlékszem, amikor radikálisan más volt a rendszer. Közben alapvetően mindig ugyanolyan komplikált vagy egyszerű volt, kinek melyik. Amikor kevés volt a film, akkor nagyon nehéz volt abba a kevésbe valahogy bejutni és ott valamilyen tapasztalatot szerezni, eljutni odáig, hogy elkészíthess egy filmet, sőt, hogy egyáltalán az egyetlen ezzel foglalkozó iskolába bejuss. Ez nem is olyan régen volt, én még így kezdtem. Négyévente indult mondjuk rendező szak, ahová bejutott öt ember a 800 jelentkezőből. Akkor emiatt volt nehéz, és ha elvégezted sem volt biztos, hogy feltétlenül filmeket fogsz készíteni. Ahhoz még meg kellett írni egy játékfilm forgatókönyvét, azaz száz értelmes oldalt, ami tartalmaz mondjuk száz értelmes jelenetet, ami kiad valamit. A legtöbben itt elakadtak.
Utána következett egy olyan időszak, amikor kinyílt a világ, megjelent az internet, és a magániskolák is. Elindult az SZFE mellett a METU, az ELTE-n a filmszak, voltak alternatív lehetőségek az oktatásban. Emellett benne volt már az emberek fejében, hogy külföld is létezik, el lehetett menni más országokba, ez a szocializmusban ugye nem volt meg. A technológia pedig leegyszerűsödött. Míg a ‘90-es években még 80-90%-ban filmre forgattak, később bejött a videó, aztán a digitális vágás. Minden egyre demokratikusabbá vált, vagyis a számítógép, majd az okostelefon által mindenki számára elérhetővé vált a mozgóképkészítés. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenki meg is tudja csinálni. Száz éve is mindenkinek lehetett egy tolla, de nem volt mindenki költő vagy író. Mindenesetre már egy telefonnal is fel lehet venni képeket. Persze egy egész filmet azzal elkészíteni az egy másik ügy, de technikailag egyszerűsödik a történet. Közben viszont gondolatilag, szervezésileg ugyanolyan nehéz.
Mi a helyzet a mai pályakezdőkkel?
Most a politikai presszió miatt megint baromi nehéz. Közben viszont még egyszerűbb lett a technológia, mára egy félprofi-profi technológia elérhető bárki számára. Ha valaki tehetséges, de nem jár hagyományos iskolába, csak figyeli a netet, leszedi az információkat, vagy elvégez egy olyan kurzust, amilyet a SKVOT-tal kínálunk, aztán összegyűjt egy kis pénzt, mert az a kattanása, hogy ezzel akar foglalkozni, akkor meg tud csinálni egy filmet, ami akár a moziban is lemehet. Vagy felpakolja a netre, hiszen már nem csak a moziban lehet filmet nézni. Létrehoz egy saját csatornát, és gyűjt magának nézőket, vagy valamelyik nemzetközi streamingoldalnak eladja. Ez is egy opció, a lehetőségek szinte végtelen számúak.
Fotó: Szűcs Virág Natália
Mostanra szerintem pont ez lett a nehézsége a húszas-harmincas fiataloknak: az óriási nagy dilemma, hogy milyen irányba induljanak. Látok egy erős félelmet attól, hogy rosszul döntenek. Van egy egyetem, elvégzem, de mégsem, elkezdek egy másikat, félig elvégzem és otthagyom, eltelik 5-10 év, és gyakorlatilag nincs döntés, nincs egy irány meghatározva. „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart”, mondta Seneca. Kábé most ez a helyzet. Sok a kikötő, és nehéz választani. Régen ilyen probléma nem volt, hiszen nem volt túl sok lehetőségünk. Ez determinált, ezáltal mindenképpen egyszerűbb pálya volt. Nem rajtad múlt, most viszont igen. Akkor nem okolhattad magadat, ha valami rosszul jött ki, mert úgysem tudtál volna mást tenni.
Egy jó filmet nehéz befogadni? Általad és mások által rendezett filmeken is éreztem azt, hogy olyasmit akarnak a felszínre hozni, amit az ember legszívesebben a tudattalanjába száműzne. Ehhez kell egy erős önreflexió, miközben sokan úgy ülnek le a Netflix elé, hogy nézek valamit, hogy kikapcsoljak.
Az én ideám szerint minden művészeti alkotásnak bizonyos szempontból szórakoztatónak vagy attraktívnak kell lennie. És ezen keresztül kell behúzni az embereket a mélyebb bugyrokba. Még akkor is igaz ez, ha a produktum kemény témákról szól. Ha valami nem élvezhető vagy vonzó valamiért, az szerintem nem művészet. A művészet ugyanis valahol ott kezdődik, hogy oda kell rá figyelni. József Attila versei sokszor rettenetes dolgokról szólnak. De közben vonzó és lenyűgöző, ahogy a nyelvvel játszik, olyan képeket használ, ami megragadja a fantáziád és szívesen idézgeti az átlagember is.
Egyszer a vonaton egy gyerek az Altatót olvasta, és annál a sornál, hogy „A távolságot, mint üveg / golyót, megkapod”, megkérdezte az apjától, hogy ez mit jelent. Egyszerű ember volt, gondolkodott egy darabig, majd azt mondta, hogy nem tudom, de szép. Ilyennek kell lennie a művészetnek. Nem biztos, hogy kell érteni, de valahol, képileg, zeneileg, a karakterek vagy a dialógusok által kapcsolatba kell lépnie a befogadójával. Ezért én nem vagyok nagy rajongója az európai úgynevezett arthouse-nak. A nagy része szerintem kong az ürességtől, és nem akar kapcsolatot teremteni. Fesztiválokra készülnek.
Ez is egy megfelelési kényszer?
Talán igen. Amit érzek, hogy nincs bennük átélés. Pont ezen gondolkodtam nemrég, amikor egy filmből láttam egy részletet, hogy látszik rajta a félelem a hibázástól, emiatt pedig a hideg perfekcionizmus minden képen. Az átélés ugyanis azt jelenti, hogy ott támadható vagy. A személyiséged, a gondolataid, minden. Mert éppen azonosulsz valamivel, vagy rajongsz valamiért, és ezt meg akarod osztani. Ez az átélés szerintem nagyon fontos, hogy meglegyen a filmekben. És akkor teljesen mindegy, hogy művészfilm vagy szórakoztató film. Valószínűleg megtalálja a közönségét.
„Ez a film megérinti az embert, elgondolkodtatja, sőt, arra is képes, hogy rávegyen a szembenézésre saját hibáinkkal. Ezzel pedig eléri a legnagyobb dolgot, amit film (vagy bármilyen művészeti ág) elérhet: változtathat rajtunk” – írta az Index az Ernelláék Farkaséknál megjelenésekor. Dolga ez egy filmnek?
Nem lehet úgy hozzáállni a filmkészítéshez, hogy annak ez a dolga. Viszont ha az ember átéléssel csinálja, akkor ez önmagától megtörténik. Új történetet nem tudsz kitalálni, mert már elmeséltek mindenfélét, viszont az adott korban ezek mindig máshogy rezonálnak. Máshogy kell őket mesélni. Abban a pillanatban, hogy ezeket a régi történeteket újszerűen mondod el, a régi bölcsességek újra előkerülnek, és újra felfedezik őket azok, akik csak most ismerik meg a világot. Ez pedig nyilván el tud érni változást az embereknél. Ezt a saját filmjeimmel abszolút tapasztalom. Nemcsak más emberekre vannak hatással, hanem az elkészítés alatt ránk is, akik létrehozzuk azokat.
Fotó: Szűcs Virág Natália
Én nem tudok például addig továbblépni az életben sem, amíg egy elkészített anyag ki nem kerül a közönség elé, és nem látom a nézők és a kritikusok reakcióját. Akkor értem meg, hogy amin gondolkozom, az mit jelent, addig csak a saját buborékomban vagyok. A reakciókból értem meg, hogy a gondolatok, a világkép, az értékrend, amiben és ami szerint élek, az tulajdonképpen mit jelent. Amikor ez sikerül, tovább tudok lépni. Minden filmnél ez van. Amikor pedig elkezdek egy új filmet, az azért van, mert az előző oda vezetett, hogy abba az irányba érdemes továbbmenni. Tulajdonképpen így tapogatom le a – folyamatosan változó – világot.
Mit lehet elmondani arról, hogy min dolgozol jelenleg?
Egy nemzetközi projektet csinálok, amelynek keretében három városhoz kapcsolódóan három különböző játékfilmet készítünk. Ez tulajdonképpen egy trilógia, de nem történetileg, csak az attitűdöt tekintve. Az előző négy filmünk színházi előadások adaptációja volt, és nagyon leszűkített körülmények között készültek: egy lakásban, pár szereplővel. Most viszont visszatérünk oda, ahol annak idején leraktam a fonalat, még az Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián trilógia előtt. Ez pedig a mágikus realizmus és a crossover film, tehát a zsánereknek a találkozása volt. A három város Olaszországban, Amerikában és Mexikóban található. Jelenleg már a film előkészítése zajlik. Többet még nem árulhatok el.
Mit gondolsz a mesterséges intelligencia (AI/MI) szerepéről a filmkészítésben? Ördögtől való vagy egy jó eszköz?
Szerintem hihetetlen az egész! Kreativitást ugyanakkor nem kell tőle várni, az nem megy. Akkor sem, ha az ember elég jó instrukciókat ad és folyamatosan finomítja is azokat. A saját fantáziád furcsaságait és az idegrendszeredet egyszerűen nem tudja pótolni az AI. De sok segítséget tud adni: komplett költségvetést tervez például, így az asszisztenciában óriási szerepe van.
És ha nemcsak e-mailezik helyettünk, hanem mondjuk CGI-t is készítenek vele?
Abban zseniális, mert ott meg tudod adni, mit szeretnél látni – de történetet nem tud írni, mert az egyszerűen sekélyes lesz. Én még nem alkalmaztam, mert annyira friss ez az egész, hogy azóta még nem csináltam filmet, de gond nélkül alkalmaznám. Az új filmben is, amin dolgozom, van egy ilyen jelenet, amit sokkal egyszerűbb CGI-ban megvalósítani, élő szereplő nélkül, fizikailag leforgatni viszont nagyon komplikált lenne. A végeredmény pedig biztos, hogy még jobb is lesz AI használatával, ráadásul pillanatok alatt megvan. A lényeg pedig úgyis az, hogy tartalmilag van-e helye annak a jelenetnek vagy nincs, nem pedig a technológia, amivel elkészült.