„Nem akartam olyan könyvet írni, ahol a szereplőm a Móricz Zsigmond körtéren áll vagy a Nyugatiban ül” – meséli Ordódy Eszter, művésznevén A. O. Esther arról, hogyan kezdett el fantasyt írni. Az író-forgatókönyvíró, Fantasyírás az első betűtől a kiadásig képzésünk előadója interjúnkban beszélt arról, amikor egy női lap szerkesztőségében felvételiként az alsóneműkről kellett írnia. Azt is kifejtette, szerinte miért nehéz angolba átültetni a magyar szerzők műveit, és elárulta, milyen művek voltak rá a legnagyobb hatással.
„Gyermekkorom óta küldetésemnek tekintem, hogy a történeteim által egy kis fényt hozzak az emberek életébe” – írod a weboldaladon. Mikor és hogyan lettél professzionális író?
Eredendően közgazdász vagyok. Bár már óvodásként, amikor két ujjal gépeltem az otthoni írógépen, az volt az álmom, hogy író leszek, a szüleim azt mondták, hogy a legtöbb jó író éhen halt, nyomorgott, a haláluk után 300 évvel fedezték fel őket, és akkor is maximum egy bronzszobrot kaptak, mire már elporladtak a földben. Szóval csak azért szereztem meg a közgazdász diplomát, hogy az apám boldog legyen. Emlékszem, amikor a Vigadóban megkaptam a diplomámat, a statisztikatanár azt mondta, ígérjem meg, hogy soha az életben nem leszek közgazdász. De miután gyerekként már leforráztak, azon gondolkoztam, ha író nem leszek, mi lehetnék.
A 2000-es években az újságírószakma elég menő volt. Így 28 évesen felvételiztem az Axel Springerhez (amely egy azóta Magyarországról kivonult médiacég – a szerz.). A nagynéném ugyanis újságíró volt, gyerekként a nyaraimat úgy töltöttem, hogy vele mentem interjúkra. Akkor még nem voltak diktafonok, gyorsan, kézzel jegyzetelt, és otthon írógéppel írta át, hiszen még nem volt számítógépe. Beleszerettem az újságírás világába, és miután a közgazdász diplomámmal próbáltam multiknál érvényesülni, de a táblázatok felett elaludva rájöttem, hogy ennél unalmasabb dolog a világon nincs, jelentkeztem egy női magazinhoz. Behívtak felvételizni, írattak velem 10-15 anyagot mindenről, a fűszálaktól az űrkutatásig. A második körös felvételin pedig leültettek, hogy 30 percem van, írjak az online oldalra egy vezető anyagot az alsógatyákról, ami sok kattintást hoz, és amit megírok, ki is rakják.
Hogy ment?
Patakokban csordogált rólam a víz. Nem volt férjem vagy gyerekem, mi közöm lett volna az alsógatyákhoz. Végül arra jutottam, hogy megírom az alsógatyák történelmét, Ádámtól, Évától és a fügefától a mai boxerekig. Az Axel Springer női divíziójának akkor volt egy Nana.hu nevű oldala, és ott jelent meg. És ezzel a cikkel felvettek. Úgy mentem haza, hogy a kezem-lábam el volt zsibbadva, de megugrottam a feladatot. Valójában szerintem nem arra voltak kíváncsiak, hogy konkrétan mit fogok írni, hanem hogy megugrom-e a feladatot, és leteszek-e eléjük 30 perc alatt egy épkézláb cikket, vagy sem. Hiszen aki tud írni, az szinte bármiről tud, a muskátliktól Hemingwayen át a most felküldött űrhajósokig, csak azt kell megmondani, mennyi idő van rá. Ha teljesíted, igazából mindegy, milyen iskolába jártál.
Itt lehúztam tíz évet, tanítgattak az idősebb főszerkesztők, valamikor megírattak velem egy 16 oldalas anyagot, majd azt mondták, hogy gyere vissza nyolc oldallal, majd néggyel. A végén a 16 oldalas cikkemből egy kis cetli lett. Ezzel az volt a cél, hogy megtanuljam meghúzni és nem túlírni az anyagokat. Ma is vannak olyan bestsellerírók, akiknél a függöny leírása másfél oldalon át tart. Az újságírás 10 évében tehát kitanultam az írás know-how-ját, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy nekem mit kéne írnom. Az akkori főszerkesztőm, Vág Bernadett akkor már híres író volt öt könyvvel, amelyeket imádtak az emberek. Akkor azt éreztem, hogy én is ilyen szeretnék lenni, mondtam is neki, hogy ő a mentorom és a példaképem. Ugyanakkor nem éreztem, hogy kortárs dolgokat tudnék írni.
Ha nem azt, akkor mit?
Akkor ment nagyot az Alkonyat Magyarországon. Amikor elolvastam az első részt, azt mondtam, hogy ez az én hangom és világom: a fantasy. Nem akartam olyan könyvet írni, ahol a szereplőm a Móricz Zsigmond körtéren áll vagy a Nyugatiban ül. Nem akartam hazai szereplőket és valóságot, inkább egy varázslatos világot, ahol előjöhet egy vérfarkas, egy tündér vagy egy angyal. Abban a pillanatban, 38 évesen kipattant a szikra, hogy elkezdek írni. A regényírást úgy 10 évvel később kezdtem, mint az újságírást, és utólag úgy gondolom, ez a hasznomra vált. Addigra ugyanis több ezer cikket megírtam, szóval nem úgy kezdtem el könyvet írni, hogy a semmiből jött egy gondolat, és leültem egy naplóval, hanem nagyon kemény munka volt mögötte.
A fantasynek komoly irodalmi hagyománya van, téged mi ihletett, és ebben a környezetben magyar szerzőként mennyire nehéz labdába rúgni a lefordított külföldi szerzők mellett?
Amikor gyerekként olvastam Szepes Máriát, azt mondtam: úristen, Magyarországon lehet ilyen könyvet írni? A Vörös oroszlán ugyanis életről életre mutatja meg a főhős kalandjait, a cím pedig valójában egy elixírt jelöl, amely annak, aki megissza, nem hagyja, hogy meghaljon. Ettől kezdve minden egyes halálának szemtanúja, majd rájön, hogy a halál egy ajándék, egy megkönnyebbülés, amivel letesszük az előző életek terhét. El voltam ájulva tőle. Utána jött A Gyűrűk Ura, amely szintén óriási hatással volt rám, de nyilván a Harry Potter, az Alkonyat, és tinikoromban a Keresztes hadjárat farmerban című könyv is hatott rám. Ez arról szól, hogy egy tinisrác a mi időnkben véletlenül beül a tudós apja időgépébe, elrepül a középkorba, és ott ragad, így modern gyerekként ott helyt kell állnia. Persze nem tud, nem figyelt töriórán, gőze nincs, hogyan kell ott túlélni.
Ezek mind hatással voltak rám. Rettenetesen sokat olvastam, Nemerén és Lőrincz L. Lászlón nőttem föl, de szinte az összes híres magyar írót olvastam. A magyar irodalom rettentő gazdag, nem véletlen, hogy az amerikaiak is loptak már el magyar történeteket. A többek között Sylvester Stallone főszereplésével készült A pusztító című film például szinte egy az egyben egy Nemere-könyv, de a szerző nem pereskedett, elengedte az ügyet. Tehát magyarként ki lehet jutni a nemzetközi piacra is, de nagyon erős a mezőny. Mostanra egy-egy kiadóhoz naponta úgy 400 kézirat érkezik be. Márpedig az angol nyelvűek sokkal nagyobb előnyben vannak, hiszen egy magyar hiába ír egy irtó jó könyvet, ha annak nem jó a fordítása, a dallama, megérzi a kiadó, hogy ez egy fordítás, és nem is foglalkozik vele. Előrébb sorolja azokat, akik sokkal rosszabbat írnak, de anyanyelvűek, mert úgy gondolja, azzal kevesebb dolga lesz.
És a magyar piacon is megvan ez az előnye a hazai, tehát anyanyelvi szerzőknek a mondjuk angolszász művek fordításaival szemben?
A magyarok furcsa népek, mert a többség nagyobb bizalommal fordul az amerikai, mint a magyar szerzők felé. Egy magyar olvasó hamarabb meg fog venni egy fantasyt vagy egy romantikus regényt, ha egy angol név van rajta. Egyébként lehet, hogy ott utána az lesz ott az impresszumban, hogy Kovács Barbara vagy Szabó Tibi, de akkor is. Valamiért van egyfajta ősbizalmatlanság az emberekben, és azt gondolják, hogy csak az amerikai lehet igazán jó.
Ordódy Eszter 2012-ben megjelent első regényét 17 másik, országos terjesztésű könyv követte. Három sorozata bestseller lett, az Összetört glóriák-sorozat első négy kötetének terjesztéséről pedig már az angol mellett egy brazil kiadóval is megállapodott. (Fotó: aoestherauthor.webnode.hu)
Mi lehet ennek az oka?
Talán az, hogy a szocialista rendszerben nekünk csak orosz porszívónk, tornacipőnk és cukorkánk lehetett. Nem kaptál Milkát vagy Nike-t, azt csak egy-egy letiltott reklámban láttál, vagy egy titkos képregény hátulján, hogy Amerikában lapos Cadillackel járnak, és nem Trabanttal. Ezért a magyar társadalom arra van berendezkedve, hogy ami drága és Nyugatról jön, az jó, ami magyar, az pedig gagyi, pedig ez nem így van.
Mit lehet ezzel kezdeni magyar szerzőként?
Szerintem mi, magyarok sokkal tehetségesebbek vagyunk bárkinél. Kreativitásban, agyban, lélekben, gondolkodásmódban, mindenben sokkal különlegesebbek vagyunk, ráadásul a nyelvünk, úgy gondolom, ezerszer színesebb, mint az angol. Az angol fordítóim többoldalas kommentlistát írtak, amiket nem tudtak lefordítani. Felhívott az angol szerkesztő, hogy mi az, hogy csecsebecse. Emlékszem, ültem a monitor előtt, és gondolkoztam, hogy angolul hogy mondjuk, hogy írjuk körül? A történetben ugyanis az szerepelt, hogy bement a nő az éjjeliszekrényéhez, és kinyitott egy csecsebecsékkel teli ládikót. Mondjunk ékszernek? De a csecsebecse nem csak ékszer lehet. Végül felsorolta, hogy régi emléktárgyak és így tovább, de ezzel el is vette a szövegrész ritmusát.
A magyarok borzasztó eredetiek, nagyon sok különleges sztorit írnak, míg sokszor az amerikai filmek, könyvek egymást ismétlik, szerzők megírják az 500 ezredik vérfarkast. Csak sajnos mi hátrányból indulunk a fordítás miatt, ugyanis idő és energia, mire megtalálod a jó fordítót és irodalmi ügynököt. Ráadásul idehaza minderre rájön az úgynevezett gyerekvédelmi törvény. Nekem például nemrég írt a nagykereskedőm, mivel most mennek a nyomdába az új könyveim, hogy van-e benne olyasmi, amit az érint. Nem is értettem, hogy pontosan mire gondol, aggódtam, hogy most akkor nem lehet szexualitás, illetve erotika a könyvben? Elolvastam a törvényt, mely szerint ha a szexuális cselekmény nem kapcsolódik szerves részként a történetedhez, az a problémás.
Kérdés, ki dönti el, mi kapcsolódik hozzá.
Igen. Ott ülsz szerzőként, és azt mondod, hogy szerinted nincs benne ilyesmi, vagy ha van is erotikus rész, az a történethez kapcsolódik, például egy nászéjszaka eseményeként, vagy egy szakítást megelőző félrelépésként, így nem öncélú, tehát nem problémás. Ha viszont valaki megveszi a boltban, és azt mondja, hogy ez itt miért nincs lefóliázva, és akkor meg leszek rángatva mint író? Ez para. Én elküldtem a válaszomat, hogy szerintem nincs benne olyan, amit érintene a törvény, bár vannak benne – egyébként heteró – erotikus részek. Nem hiszem, hogy ez bármennyire traumatizálná a gyerekeket, hiszen nem is ők olvassák a könyveimet. Közben külföldön az irodalmi ügynökségek felénél ki van írva, hogy ha nincs LMBTQ-tartalmad, akkor ne jelentkezz hozzájuk.
Magyar íróként akkor mit tegyek? Írjak egy könyvet kifejezetten külföldre szánva, amit itthon nem adok el, vagy egyet Magyarországra, amiben nincs ilyen tartalom, de sosem tudok vele külföldre menni? Esetleg írjak egy könyvet, és készítsek belőle A/B verziót? Vicc az egész. Ráadásul bizonyos irodalmi ügynökségeknél olyan kategória is van, ahová kizárólag kisebbségi, színes bőrű szerzők jelentkezhetnek. De miért a mai írók bűnhődjenek a régi rabszolgatartás vagy a kirekesztés miatt? Összességében nem könnyű a terep, de nem is megugorhatatlan. Én hiszek benne, hogy minden szerző, ahogy megtalálja a saját olvasóit, úgy a saját külföldi ügynökét és nemzetközi közönségét is meg fogja.
Fotó: aoestherauthor.webnode.hu
Szóval érdemes a nemzetközi terjeszkedést megcélozni?
Szerintem mindenképpen! Nagyon sok munkával és türelemmel jár, tehát senki ne higgye, hogy elküldi a papírját, és két hónap múlva már utalják is a dollármilliókat! Ugyanakkor ha úgy áll hozzá, hogy kivárja akkor is, ha 5-10 év lesz, mire nemzetközi szinten befut, annak érdemes ezzel foglalkoznia.
Hogy látod a magyarországi tehetséggondozás helyzetét, mennyire nehéz ma elindulni fiatal szerzőként?
Fiatal szerzőként borzasztó nehéz elindulni. Külföldön ha jelentkezel egy irodalmi ügynökséghez, és szerencséd van, akkor leszerződtetnek egy kiadóhoz, és akár már a legelső szerződéseddel olyan komoly összegeket kapsz, amiből utána évekig tudsz tovább írni, és közben meg tudsz élni. Így ott nem kell elmenned egy másik állásba dolgozni és mellette hétvégente írni éveken át egy könyvet, hanem onnantól íróként élhetsz. Persze ez még odakint is kuriózumnak számít, de legalább az esélyed megvan rá. Magyarországon viszont, ha be tudsz egyáltalán kerülni egy kiadóhoz – ami évekbe telhet –, akkor 93%-ot adsz le. Az eladásokból összesen 7%-od marad, amiből még be kell fizetni a járulékokat. Így kiszámolhatod, mennyi pénzed marad. Így Magyarországon az a járható út, ha az írásból szeretnél megélni, ha az elején összeszedsz annyi tőkét, hogy a saját könyveidet kiadod.
Magánkiadásban?
Igen. Ha elég jót írsz, és a terjesztők foglalkoznak veled, mert megfelelsz a kritériumoknak – érdekes vagy, nem ütközöl törvénybe, szép a borítód, van vonalkódod és árad, normális a fülszöveged és egy igényes anyagot adsz le –, akkor bekerülhetsz a boltokba. Ha így bejutsz, akkor úgy 58 százalékot vesznek le a bevételekből, majd abból még lejön a nyomda, a szerkesztő, a korrektor és a dizájner díja, bár ezeket a feladatokat elsőre rizikósan, de te magad is elláthatod. Ha ügyes vagy, és találsz olcsón csapatot magad mellé, akkor talán megmarad egy 20-30 százalékos hasznod.
Kiknek szól a rövidesen induló SKVOT-képzésed, és mi lesz a fókusza?
Amilyen nagy sztárság volt régen újságírónak lenni, ma azzá kezd válni az írói lét. Igenis be lehet kerülni a nagy boltokba. A Libri majdnem monopolhelyzetű, viszont ha hozzájuk valakinek bejut csak egyetlen könyve is, utána már a közösségi médiának köszönhetően – azt ügyesen használva – megugorhatnak az eladásai. Ha már van egy olvasói bázisod, akkor már futótűzként terjed a híred. Csak a legelső szikra kell az elinduláshoz, és utána már tudod magadat népszerűsíteni. Ma már gyönyörű weblapokat lehet készíteni, és a TikTokon, illetve az Instán elképesztő nézettségeket el lehet érni. Ezt követően köthetsz reklámszerződéseket, amikből hosszabb távon megint csak meg tudsz élni, és tudsz írni újabb könyveket.
Az a réteg, akiket a SKVOT-tal együtt úgymond kinevelünk, azt gondolom, meg fogják tölteni a standokat új könyvekkel. Ezt a fajta vérfrissítést pedig szerintem imádni fogják a magyarok. Most nagyon kevés a hazai fantasyszerző. De gondolj bele, ha csak ötvenen részt vesznek, és mindenki csak egy könyvet ír, akkor már egy új standra lesz szükségünk a boltokban! Egy SKVOT-stand, tele új könyvekkel! Amelyekből aztán sorozatok indulhatnak, valamelyiket esetleg meg is filmesíthetik. Képzeljük el, hogy egyszer csak azt látjuk a Netflixen, hogy hopp, ezt is egy magyar írta! Imádnám! Az emberek tehetsége és szorgalma szerintem megvan hozzá. Aki egy 6 hetes tanfolyamot végigcsinál, az ugyanis tényleg akar írni. Semmiképpen nem az lesz, hogy elalszol az órán, mint néha az egyetemen, és csak úgy vagy vele, hogy a végén majd lesz valami végzettségem.