Skvot Mag

Egy fiktív kultúra megjelenítéséhez egy egész társadalmat fel kell építeni

Szlávik Juli jelmeztervező Törőcsik Mari egy ruhájáról, a divatban megjelenő korszellemről, a szakma professzionalizálódásáról, bindzsimentalitásról és súlyos döntésekről.

Egy fiktív kultúra megjelenítéséhez egy egész társadalmat fel kell építeni
card-photo

TKÁ -

a Skvot szerzője

2 február, 2024 Cikkek

Számos, akár jelmeztervezői Oscarra jelölt, vagy azzal ki is tüntetett hollywoodi film nálunk forog és sokban a magyar kollégák keze munkája is bőven benne van — mondja interjúnkban Szlávik Juli Junior Prima-díjas jelmeztervező, oktatónk. Vele a filmes és színházi munkák közti különbségekről, a szakma társadalmi hatásáról, a hazai filmforgatásokról és karrierdilemmákról is beszélgettünk.

 

Mikor döntötted el, hogy jelmezekkel szeretnél foglalkozni?

Középiskolás koromban, viszonylag későn ahhoz képest, hogy a szüleim ezzel foglalkoznak. Ugyanakkor még később lett teljesen tiszta, előbb kezdtem el a területen dolgozni, mint hogy egyértelműen eldöntöttem volna. Már kiskorom óta szerepeltem filmekben, ez középiskolában is folytatódott, illetve jó pénzkeresetként voltam öltöztetni és segíteni a jelmezes csapatnak a forgatáson. Ez szimpatikus volt és izgalmas, de nem volt mégsem evidens, hogy ott is maradjak, mert — ahogyan most is — sok minden érdekelt. Nem csak a film, a színház, a képzőművészet, az irodalom, a divat, annak a története, az alkotás maga, az anyagok, de a pszichológia és az orvostudomány is.

Bölcsészkarra is jártam, magyar- filmelmélet-filmtörténet és kommunikáció szakokra. Közben divatanyagokat készítettem print divatmagazinokba, stylistként, Magyarországon és külföldön is. Jó gyakorlás volt, de egy idő után mégis sekélyesnek éreztem. A ruhák csak az esztétikai dimenziójukban nem érdekeltek, a színházi, filmes munkák és alkotótársak sokkal érdekesebbek voltak. Valahol akkor jött a felismerés, hogy igazából a  jelmeztervezés az a foglalkozás, amiben minden benne van, amit szeretek. Aztán lettek önálló jelmeztervezői feladataim, egyre több, az egyik hozta a másikat.

Mert ez a szakma ötvözi ezeket a területeket, még a pszichológiát is?

Abszolút, amikor egy karakterről gondolkozol, hogy megmutasd, főleg realista megközelítésben, az nagyon is pszichológia. Hogy nézőileg — akár színházban, akár a filmvásznon — kapcsolódni tudj hozzá, érdekes legyen nézni, ahhoz a külsejének a belső működésével összhangban kell lennie. Ahogy a színész létrehozza az alakítást, különböző belső motivációkból építkezik. Hogy valaki miért tesz vagy nem tesz valamit egy jelenetben, az ilyen állítások rendszere.

Én is a színészi alakítás, a rendezői szándék és az adott mű által előírt pszichés  működéseket használom fel és ezeket konvertálom át ruhává. Tulajdonképpen ez egyfajta személyiségelemzés. Az öltözék mindig a személyiség kivetülése, a jelmez egyfajta jellemrajz. Ha csak egy szürke póló van valakin, az is egy döntés, nem mindegy, az a póló milyen, az is tartalmaz sok információt róla. A fizikai és lelki állapotáról, társadalmi osztályáról és így tovább. 

A jelmez tényleg kulcsfontosságú a történetmesélésben? Hogy egy történelmi jelmez hiteles-e, észreveszik a nézők?

Elsősorban a megjelenített világnak kell egységesnek lennie. Azt mindig észreveszik a nézők, ha valami nem stimmel, ha a stilizációs fok nem konzekvens. Utóbbi azt jelenti, hogy mindig tudnunk kell, hogy a valóságtól elemelt elemek milyen viszonyban vannak egymással. Ha nem alkotnak egy egységes rendszert, akkor ugyanis a látvány zavarossá válik, és ez a nézőket zavarhatja. A történetmesélésnek több síkon eszköze a jelmez is. A film jellegéből fakadóan utólag szerkesztett, szóval egy adott sorrendben leforgatott forgatókönyv nem akadályozza meg, hogy a vágóasztalon a képek egészen más sorrendet kapjanak.

Tervezőként mindig úgy kell gondolkodni, hogy ez is lehetséges. Van, amit jelmezszempontból azért nem lehet megvalósítani, mert csak egyféle vágásban működne. Egy tapasztalt tervező gondol arra is, hogy meghagy-e alternatív gondolkodási utakat a vágószobának. Persze van is olyan rendező, aki előre gondolkodik ilyen szempontból és kéri, hogy legyen ilyen mozgástere.

Törőcsik Mari mondta egyszer, hogy „én a jó filmeket egy ruhában szoktam végigjátszani”. Ez a mondat sokkal többet jelent annál, hogy ő nem szeret sokszor átöltözni: azt, hogy sokkal vághatóbbak azok a filmek, ezért a végeredménynek is van esélye jobbnak lenni. A jó jelmez segíti a történetmesélést, de önmagában nem tesz jóvá sem egy filmet, sem egy színházi előadást. Segíteni tud persze rajta. Ha az egész produkció jó, akkor általában a jelmezzel sem szokott gond lenni. Nagyon jó film elviselhetetlen kosztümökkel nincs. Szóval a jelmez önmagában nem elég, de egy nagyon fontos rész, elvégre filmen és színpadon is többségében embereket nézünk ruhákban. 

A filmes és színházi jelmeztervezés mennyiben más?

Ugyanúgy emberekre készülnek a ruhák, róluk kell tudni gondolkozni és az ő lelki állapotuk, személyiségük fizikai kivetüléseként tekintünk a ruháikra. Ezzel együtt a színház egy inkább festészeti megközelítést követel meg. Ez azt jelenti, hogy egy-egy képben nézzük a szereplőket, egész alakban. Nyilván — a szobaszínházakat leszámítva — lehet játszani a világítással és szoktak is, de sokszor itt úgy teremtünk viszonyokat, hogy ki látható ezen a képen, illetve a színek és a formák hogyan kerülnek viszonyba egymással illetve a díszlettel. Filmen ugyanakkor a képkivágat jelöli ki, mit látunk a képen. Ott nem így szerkeszt az ember, nem egy festővászonra rak fel figurákat, akik valamilyen viszonyba kerülnek egymással.

Ehelyett az operatőr — nyilván a rendezővel együtt — az adott pillanatban dönti ezt el. Hiába van felsnittelve egy film és döntik el ezt előre, meg szokták magukat gondolni, mert van, hogy más megoldást kíván a forgatási helyzet. Ráadásul a snittelés a jelmeztervezőtől függetlenül történik. Nagyjából tudom, hogy mi lehet a képen, milyen kivágásban, de mindig egész alakokban gondolkodom.

Olyat nem szoktam, hogy egy korabeli filmben úgy sem fog látszani a cipője, tehát nyugodtan legyenek mai cipőben. Ilyet nem lehet, mi lesz, ha mégis látszik? Egy színésznél ráadásul fontos, hogy teljes egészében átlényegüljön. Lehet, hogy csak mellkastól felfelé látszik a képen, de akkor is teljes egészében annak az embernek kell magát éreznie, akit játszik. Ebben egy nem látszó cipő is segítheti. Bár van, akinek már eleve annyira megvan a figura, hogy inkább épp a képen kívül nem látszó kényelmes tornacipője segíti jobban.

Werkfotó a Guerilla című 2019-es magyar történelmi dráma jelmezekkel kapcsolatos munkáiról (fotó: Skublics Gergely)

Ha egy közelit mutatnak egy színészről, ott nagyon apró részletekig látszik mondjuk a felsőruházata, míg egy színházban mondjuk csak látcsővel. Ennyiben ott apróbb részletekbe is bele kell menni?

Igen, pont ez még egy óriási különbség. Nyilván a távolság miatt másképp kell színpadra dolgozni, mondhatjuk, hogy nagyobb ecsetvonásokkal. Viszont filmen igyekszem mindig nagyon aprólékosan dolgozni. Előfordulhat, hogy véletlenül még egy statiszta is kap egy közelit, szóval muszáj mindennek stimmelnie, főleg az archoz közeli részleteknek. Ebben maximalizmusra törekszem.

Ez mostanában annyiban van változóban, hogy nagyon sokszor felveszik a színházi előadásokat is, indultak színházi streaming felületek is. Itt már nem csak egy-két kamerával veszik fel a darabokat, hanem különböző szögekből és vannak közelik is. Így viszont már a smink, a ragasztott szőrök, a maszk, a haj sem lehetnek elnagyoltak, különben a streamen nevetségessé válnak.

A költségvetésben vannak jelentős különbségek?

Általában vannak. Ugyanakkor az egy öltözetre eső költség egy külföldi operában vagy egy felkapottabb színházban, ahol vannak nagy kosztümös előadások, nem biztos, hogy annyira különbözik a filmestől, még ha az egész költségvetés más is. Egy átlagos magyar színházban viszont nagy a különbség, filmben jóval több pénzből dolgozhat az ember. Ugyanakkor más elvárásoknak is kell megfelelni technikai szempontból. Míg egy film egy jelenete akár egy nap alatt leforog, ha kölcsönzött a ruha és nincs kapcsolódó pótforgatás, elég aznapra kivenni. Színházban viszont valamit száz-kétszáz alkalommal is előadnak, így a jelmezeknek ezt tartósságban is ki kell bírnia.

A kisfilmek, klipek, reklámfilmek jelmezeit mennyiben más megtervezni, mint a klasszikus filmekét?

A kisjátékfilmek általában kisebb költségvetésből, de majdnem ugyanúgy működnek. Az egész „low budget” filmezésnek van egy másfajta megközelítése, ott jól jön a magyar „bindzsimentalitás”, miszerint kitől, honnan mit tudunk kérni, összeszedni. Ha kisjátékfilm is pénzből készül, akkor majdnem ugyanaz, csak rövidebb műfaj, tehát sokkal sűrítettebben kell ábrázolni mindent. Ez a klipre és a reklámokra is érvényes. A klip az adott előadóról szól, sokszor az ő szereplésükkel. Velük olykor a stylistjuk foglalkozik és az ő munkája el is különül a klip epikus részétől.

Volt idő, amikor több zenekart stylingoltam, sőt, ma is van ilyen munkakapcsolatom. Ilyenkor lényegében azt segítek materializálni, amit az előadók kitalálnak. Egy klipnél az is számít, hogy a zenészek mit gondolnak magukról, illetve a menedzsmentjük mit gondol róluk, az adott klipben hogy akarja őket tálalni.

Az is lehet, hogy az lesz a fellépőruhájuk, ami ott megjelenik, ilyenkor duplázni kell az egész kollekciót, át kell ahhoz is alakítani. Ha nem az előadók szerepelnek a klipben, akkor is sokszor abszolút benne van a tervezésben az előadó és a menedzsmentje is. Divat filmszerű klipeket készíteni mostanság, de nem mindig a klasszikus filmes sémák mentén dolgozunk ilyenkor. Általában nincs párbeszéd vagy klasszikus dramaturgiai felállás, ettől sokszor szabadabban lehet játszani, mint a filmeknél, ami egy nagyon jó ujjgyakorlat. Szeretek is klipeken dolgozni, mert sokszor egy kreatív játék tud lenni

A reklámok viszont kötöttebbek.

Igen, az megint más. Az is sűrített, ugyanakkor egy megrendelőnek, illetve az őt képviselő reklámügynökségnek, a gyártó cég keretrendszerének és a rendezőnek kell egyszerre megfelelni. Gyakran előfordul, hogy nem értenek egyet, ilyenkor jó diplomatának kell lenni, hogy az ember a szerinte legjobb, illetve legesztétikusabb verziót képviselje, de mégse lépje túl a saját hatáskörét.

Ez az alkalmazotton belül is egy még inkább alkalmazott művészi hozzáállást kíván, hiszen egy terméket jelenítünk meg és nem az dominál, hogy mi tetszik és mi nem. Közreműködtem több olyan világcégeknek — például a német Spaten sör brazil leányvállalatának — készült reklámfilmben, amelyben például különböző korokból szerepelnek figurák és a végeredmény nagyon izgalmas lett.

 

Valós kultúrát nehezebb ábrázolni vagy pedig egy fiktívet felépíteni?

Más a kettő. Egy fiktív kultúra megjelenítéséhez egy egész társadalmat kell felépíteni a rendezővel és a látványtervezővel együtt. El kell képzelni a kor divatját és, mivel az mindig a korszellem megjelenése az öltözködésben, ezért történeti társadalomismeretből, életmódtörténetből lehet meríteni, még akkor is, ha egy jövőben játszódó sci-firől van szó. Ez egy komplex szellemi játék a fantáziával. Egy adatolt, létezett kornál inkább az a feladat, hogy — ha konkrétan mutatná be a rendező, nem stilizálva — azt minél hitelesebben hozzuk létre. Mindkettő kihívás, mindkettő izgat, mindkettőt szeretem. 

És egy történelmi filmen nehezebb dolgozni, mint egy, a jelenkort megjelenítőn?

Mindenképpen a történelmihez nagyobb szakmai tudás és tapasztalat kell a know-how szintjén. Ha megnézzük az IMDB-n a komolyabb kosztümös filmek tervezőit, azt fogjuk találni, hogy szinte mind ötven pluszosak minimum. Holott ez egy komoly fizikai fittséget is igénylő szakma, egy hosszú forgatás alatt egy tervezőnek az egész fizikumával jelen kell lennie, szóval egy idősebb embernek kifejezetten szívósnak kell lennie ahhoz, hogy ezt végig tudja csinálni. Mégis, nem véletlenül nem bíznak huszonévesekre kosztümös filmeket.

Ugyanakkor egy, a mában játszódó filmet is többfedelűen — azaz több értelmezésben is működöképesen — lehet és érdemes elkészíteni jelmez szempontból, az ehhez szükséges szakmai eszköztárat is idő elsajátítani és azért a tehetség nevű dolog is kell hozzá.

Az elmúlt tíz évben mennyit változott a jelmeztervezői munka itthon és külföldön?

A filmes jelmeztervezés sok tekintetben professzionalizálódott, hiszen ez egy relatíve fiatal foglalkozás. Régen sokszor a színészek találták ki, milyen legyen a jelmezük, főleg színházban, de eleinte még a filmeknél is, sokszor ők is hozták a ruhákat. A hollywoodi filmeknél a mai napig sokkal nagyobb a színészek beleszólása a kinézetükbe, mint az európai filmes hagyományban. A jelmeztervezéssel a mögötte lévő infrastruktúra is professzionalizálódik. Elképesztő mennyiségű tartalom készül ugyanis, főleg a streaming platformok megjelenése óta.

Az itt alkalmazott rengeteg tervező már egy professzionálisabb munkafolyamat sémájába illeszkedik, egyre több olyan szoftver segíti a háttérmunkát, mint a Movie Magic produkcióütemezési program vagy a Yamdu gyártásmenedzsment szoftver. Mondjuk egyikről sem mondanám, hogy tökéletes és valóban segít, de használjuk, és folyamatosan fejlődnek. A kreatív alkotói folyamat mellett ugyanis a jelmezekkel való munkának van egy jelentékeny technikai része is, miszerint egy napon mennyi ruhának kell ott lennie, mennyi pénz van erre, hány ember kell, hogy ezeket feladják, melyik jelenetet melyik után veszik fel, hány perc van közte átöltözni, áthajazni.

A színházban ez sokkal kevésbé van jelen. Ugyanis egy nagy kosztümös filmnél sokszor több száz statiszta van egymás után különböző jelenetekben, szóval folyamatosan adminisztrálni kell ahhoz, hogy mindenki másnap is megtalálja a cipőjét. Ráadásul egy filmforgatáson ott egy fizetett stáb kibérelt eszközökkel, egy perc csúszás is egy óriási produkciónál akár sok millióba kerül. Nagyok a tétek, a kreatív kérdések mellett az operatívak is fontosak. A jelmezrészleg vezetője pedig a jelmeztervező, ezért felelős abban, hogy milyen munkatársakat választ maga mellé, hogyan működik a csapata.

A tényleges divat mennyire hat a jelmezekre, esetleg visszafelé, egy népszerű film ruháihoz hasonlót szoktak-e hordani a nézők is később?

A kortárs ízlés hat a ma készülő filmekre. Ha egy történelmi filmnél törekszel is a korhűségre, akkor is a korszak, melyben készült, filmtechnikailag, filmnyelvileg jelen lesz a filmben, bármennyire próbálod magad róla leválasztani tervezőileg. Ez oda-vissza működik.

Vegyük mondjuk az A Bridgerton család sorozatot, amelyben bár nagyon stilizáltan jelenik meg a kor és eleve egy múltba vetített fantázia az egész, mégis nagy divattá tette újra a fűzőt. Ami utoljára a kétezres évek elején volt népszerű, pont elég régen ahhoz, hogy újra divatba jöjjön. Az ilyen erős hatás miatt is nagy felelősség ez a munka, de szerintem egyetlen tervező sem dolgozik világmegváltó szándékkal, csupán az adott feladatot igyekszik a tőle telhető legmagasabb szinten teljesíteni. Hiszen a mai szemmel arra a korra való rátekintéstől függ, hogy a középkori hegyesorrú cipők most a többségnek tetszenek-e, vagy épp nevetségesnek találjuk azokat.

Sok nemzetközi produkció készül hazánkban. A jelmeztervezés térképén mennyire van fenn Magyarország?

Épp emiatt van fenn, mert idejönnek a nemzetközi produkciók. Ugyanakkor ők jellemzően hozzák magukkal a tervezőiket is. A magyar stáb inkább a jelmeztervezőtől lefelé mindenki más. Számos, akár jelmeztervezői Oscarra jelölt, vagy azzal ki is tüntetett hollywoodi film nálunk forog és sokban a magyar kollégák keze munkája is bőven benne van! Hiszen a tervező is attól tud olyan jól dolgozni, hogy ezek az emberek segítik az ő munkáját. Emellett a héten például én is pont készülök egy interjúra egy külföldi filmhez, szóval olyan is elő szokott fordulni, hogy nem hozzák a tervezőt, hanem nálunk keresik és az embert beajánlják egy ilyen feladatra. 

A magyar filmeket sokszor úgy osztják fel, hogy vannak a nagy költségvetésű, de kommerszként, akár kurzusfilmként kritizált művek, illetve a független, mélyebb, sokszor nemzetközi díjakat is elnyerő, ugyanakkor gyakran minimális büdzséből készülő alkotások. Reális-e ez a felosztás és ha igen, hogyan hat ez a jelmeztervezésre?

A jelmezeknél az a nehéz, hogy bár sok mindent meg lehet próbálni kipótolni vizuálisan, amire nem volt pénz, de azért ez egy költségigényes terület. Egy darabig lehet szerelemből low budget filmeket csinálni. Csak, ha az embernek lesz családja, szeretne szakmailag fejlődni, nem pedig ebbe beleragadni, akkor óhatatlanul ezt egy idő után vagy a más munkái melletti alternatív szórakozásának tartja meg, vagy nem folytatja.

Én nagyon szeretem a szabad filmezést, amit sokszor azért vállalok el, mert olyan alkotókkal dolgozhatok együtt, akik lehet, hogy nagy költségvetésű produkciókon nem dolgoznak, viszont művészileg nagyon értékes, amit létrehoznak és és ez motivál. Ilyenek Igor és Ivan Buharov, most segédkeztem Olasz Renátó diplomafilmjében, korábban Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmje, vagy éppen Kárpáti György Mór Jövő nyár című alkotása is szeretetből készült projekt. 

 

Szeretem az ilyesmit, de ezt sem lehet a végtelenségig csinálni. Az említett kurzusfilmek jelmez szempontjából nem feltétlenül rosszak, igaz, ez önmagában nem sokat javít egy filmen. Nyilván az lenne ideális, ha olyan alkotások kerülhetnének vászonra komolyabb pénzből, amik művészileg is színvonalasak. Sokszor egyébként egy forgatókönyvből még nehéz eldönteni, milyen film születik belőle. Évek, mire az ember valamekkora rutint szerez abban, hogy egy könyvből nagyjából el tudja dönteni mi lehet belőle, de még olyankor sem biztos, hogy jó lesz a végeredmény. Gyakran ezért alkotótársakhoz is szerződik az ember.

 

Mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni pályakezdőként?

A munkával megszerzett gyakorlat a legfontosabb. Nem olyan nehéz bekerülni, csak akarat kell és szorgalom. Úgy egészen messze el lehet jutni. Az ember először elmegy ingyen öltöztetni, aztán már fizetésért, onnan asszisztenssé növi ki magát és így halad tovább felfelé. Ha már eljutott valameddig, döntenie kell, hogy melyik csapásirányt választja. Dolgozik egy low budget film készítésén, elkezd klipeket csinálni, megpróbál reklámfilmekbe bekerülni, esetleg ezeket párhuzamosan. Előbb-utóbb aztán tud játékfilmen is dolgozni.

De ez az iparág nagyon változékony, pár évente teljesen megváltozik a filmkészítés klímája, elég csak a streaming megerősödésére gondolni a pandémia alatt. De ha már jobban benne van az ember, akkor pontosabban érzi, mi áll jól neki, merre kell mennie. Ugyanakkor ez egy nagy kitartást kívánó, nehéz szakma, ahol van egyfajta természetes kiválasztódás.

Például a kiégés miatt, kell ugyanis egy pszichés teherbírás hozzá. Egyébként az idehaza forgó nemzetközi filmekbe sem olyan nagyon nehéz bekerülni. Ha pedig már ott vagy, lesznek olyan referenciáid, amikkel sokkal könnyebb továbblépni akár nemzetközi színtéren is, de ehhez már nagy szerencse is kell a kitartáson, a tehetségen és a munkabíráson túl. Sokszor emellett vannak pillanatok, amikor súlyos döntéseket kell meghoznia az embernek, hogy ezt vagy azt a produkciót választja. Az életet választja, vagy egy-egy munkát. De ilyen az emberi élet, dönteni kell. 

Milyen érdeklődéssel, készségekkel érdemes valakinek elindulnia a jelmeztervezés irányába, mennyire kell hozzá film- és színházrajongónak lenni?

Semmiképpen nem árt a film és a színház szeretete. Aki filmes tervező akar lenni, ahhoz kell egy filmtörténeti, művészettörténeti műveltség is. Emellett szabni-varrni tudni kell, lehetőleg minél jobban, de egy szintig mindenképpen. Illetve az emberek kell, hogy úgy igazán érdekeljenek. Szerintem az irodalom szeretete is fontos, olvasni kell sokat, mert itt  egyfolytában a képzeleteddel dolgozol. Azt kell edzeni, hogyan képzelsz el embereket, akár különböző történelmi korokban, helyzetekben. Fontos még a jó kommunikációs készség és az emberek között mozgás képessége. Bizonyos pszichés stabilitás is szükséges, hisz sok nehéz szituáció és kihívás szokott lenni. Egyfajta fizikum is kell hozzá emellett, bármilyen prózaian is hangzik.

A képzésedhez milyen előzetes tudás kell és mi lesz a kurzus fókusza?

A cél, hogy ha a kurzus elvégzése után valaki elé kerül egy ilyen feladat, mondjuk elsőre egy kisfilm, egy reklám vagy egy videóklip tervezése, azt meg tudja csinálni. Elég gyakorlatorientált lesz a képzés, mégis van elméleti része is, hiszen ez egy, a kettőt összekapcsoló szakma, mindkét rész egyformán fontos. Hogy követhető legyen az elmélet, minimális filmes alapismereteket és egy alapvető műveltséget igényel. Ha valaki ebben érvényesülni akar, az — akár önképzés útján — tudja magát fejleszteni, ma már ehhez minden adott. Tehát inkább a gondolkodási séma elsajátítása a fontos. Ahhoz, hogy ki hogyan kamatoztatja a saját tehetségét, mutatok egyfajta utat, utána minden rajta múlik.

Volt-e olyan tanács, tapasztalat, amit pályakezdőként jó lett volna, ha már tudsz?

Nemet mondani kellett volna hamarabb megtanulnom. Úgy értem ezt, hogy jobban meghúzni a határaimat. Hogy tudjam, mit, mennyit érdemes vállalni, meddig érdemes valamiért elmenni. Ha valaki tisztábban látja már az elején a céljait és az oda vezető utat, akkor talán ez is könnyebb. Engem minden feladat tud érdekelni és visz magával, ami szintén egy nagyon szerencsés képesség ezen a területen, de vigyázni kell, hogy az ember ne forgácsolja el magát.