New York, London és Budapest – három világváros, melyeket egyebek mellett a Noumen Studio munkássága is összeköt. Az alapítókkal, Orbán Ákossal és Hudy Balázzsal beszélgettünk az építészetről, a kávézók és bárok tervezéséről, elvett kontrollról és ferde szemmel nézett reklámról.
A 20. század elején virágzott a kávéházi kultúra Budapesten. Ezeknek a vendéglátóhelyeknek a kávézás élménye mellett számos egyéb funkciója, az irodalmi és a politikai élet fontos színtereinek számítottak. Mára ez a szerepkör teljesen átalakult, milyen most a kávéházi kultúra itthon?
OÁ: A globalizáció korában ma már kevésbé válik el egymástól egy budapesti, egy londoni vagy egy New York-i kávézó. Mindenhol megtalálható ugyanaz a dél-amerikai kávébab, a La Marzocco kávégép és az áfonyás muffin. Ez egyrészről jó, mert az itthon elérhető minőség egyre magasabb, ugyanakkor kiábrándító is, hiszen egyre kevésbé találkozhatunk egyedi, megismételhetetlen vendéglátós élményekkel.
HB: A kávézók mára kevésbé kötődnek egy-egy konkrét közösséghez. Bár még léteznek heti szinten felolvasó- vagy vitaesteket tartó kulthelyek, melyeket a közösség tart össze, egyre több az „újhullámos” kávézó, ahol a fókusz a kávén van, és amit általában áthat az Ákos által említett globalizáció.
Mit kell figyelembe venni ma egy kávézó vagy bár tervezésekor? Milyen sajátosságokra figyeltek?
OÁ: Az alapokat általában a vendéglátói koncepció határozza meg, de az ergonómia és az egyedi atmoszféra teremtése mindig központi kérdések. Mivel a vendéglátóhelyek esetében – szemben mondjuk a lakásokkal – széles rétegeknek tervezünk, igyekszünk figyelembe venni a különböző igényeket, hogy mindenki meg tudja élni a saját, személyre szóló élményét.
HB: Egy másik fontos szempont, hogy mennyi időt fogunk az adott helyen tölteni. Egy családi házban vagy akár egy étteremben több időt töltünk, mint egy kávézóban vagy bárban. Illetve ez függ a megrendelőtől is, hogy egy beülős helyet szeretne vagy inkább csak elviteles kávét árulna. Azt szeretné, hogy a vendégek jöjjenek-menjenek és ne töltsenek ott hosszabb időt vagy az az igény, hogy olyan helyet alkossunk, ahová az ember akár egy egész napra beülhet a laptopjával dolgozni? A tervezésnél minden részletre figyelni kell: hogyan helyezkedjenek el az ülőhelyek, legyen-e egy könyves sarok, mekkora legyen a pult, hány ember lesz ott egyszerre, hányan és mennyi időre fognak leülni és így tovább. Vagy hogy milyen legyen az atmoszféra.
Szippantson be és veszítsd el az időérzéked, vagy a pörgésre ösztönözzön, szerezd meg amit akarsz és menj is tovább?
Tervezői szempontból van különbség? Melyik a nagyobb kihívás?
OÁ: Ez esetfüggő, nem lehet kijelenteni, hogy egyik vagy másik nehezebb vagy könnyebb. Terveztünk már egy 20 négyzetméteres kis speakeasy bárt, ami egy másik bárból nyíló ablaktalan helyiség volt. Ennek is megvoltak a nehézségei, ahogyan annak is, amikor egy 2000 négyzetméteres kávémanufaktúrában kell kialakítani egy vendéglátó egységet. Mindkettőben van kihívás, nem lehet előre kijelenteni, hogy egyik vagy másik nehezebb feladat lenne.
Mindketten építészek vagytok. Hogyan specializálódtatok kifejezetten kávézók és bárok tervezése?
HB: Együtt indult a sztorink és a nagy része azóta is közös. A BME-n találkoztunk és már az egyetem alatt elkezdtünk együtt dolgozni a 81fontnál, ami egy ismert budapesti, vendéglátóhelyek tervezésére fókuszáló belsőépítész iroda.
OÁ: Az ott töltött három év alatt jó pár projektet végigvittünk mint vezető tervezők, így az első megvalósult terveink többnyire vendéglátóhelyek voltak.
Rengeteget tanultunk ezekből a projektekből, hiszen az első tollvonástól egészen a kivitelezés befejezéséig követtük a történéseket. Miután ezek a helyek befutottak és jöttek a pozitív visszajelzések, rákaptunk az ízére.
HB: Ezek után viszont úgy döntöttünk, hogy kicsit tágítanánk a látóterünket, így pár évet külföldön is eltöltöttünk. Ákos New Yorkban, én Londonban. Három-három évig haladtunk teljesen más irányokba, eltávolodva a vendéglátóipari egységek tervezésétől.
Miben segített a külföldön eltöltött idő? Milyen tapasztalatokat szereztetek?
OÁ: Egy másfajta látás- és gondolkodásmódot ismerhettünk meg és sajátíthattunk el. Olyan megrendelőkkel, tervezőkkel és szakértőkkel dolgoztunk együtt, akik a világ különböző pontjairól hoztak olyasfajta – itthon néha elérhetetlennek tűnő – tudást és hozzáállást, amivel előtte nem találkoztunk. New Yorkban és Londonban dolgoztunk, két olyan világvárosban, ahol elképesztő erőforrások összpontosulnak mind anyagi, mind szakmai oldalról. Így a lehetőségek egy-egy projektnél néha végtelennek tűnnek, átjár az az érzés, hogy egy projektnek csak a saját alkotói kreativitásunk szabhat határt.
Tudtok egy-két példát mondani?
OÁ: Jó példa a me + you névre keresztelt művészeti installáció, amit a Reddymade-del a washingtoni FUTURES című kiállításra terveztünk.
A Reddymade me + you című installációja (forrás: Suchi Reddy hivatalos oldala)
A tervezési lehetőséget egy pályázaton nyertük el, melynek kiírója a mesterséges intelligencia (MI) és az emberiség közös jövőjének bemutatására kérte fel a résztvevőket. A mi nyertes pályázati anyagunk egy olyan interaktív installációt mutatott be, amely a látogatókkal való kommunikáció során fényszövetek formájában fedte fel az emberiség és az MI által megfogalmazott közös jövőt.
Mindehhez egy olyan soha nem látott formavilágot és működést kellett meghatároznunk, amelynek nemhogy előképe nincs, de még a megfogalmazásához szükséges eszközkészletet is magunknak kellett megalkotni. Mindennapos innovációra volt szükség, meg kellett tanulnunk először magunk között kommunikálni, hogy mit is szeretnénk pontosan, majd ezt átadni másoknak is, hogy aztán a projekt meg is valósulhasson.
Egy ilyen különleges projekt megtervezése hogyan segíti a későbbi munkát?
OÁ: Ez a kötöttségek nélküli gondolkodásmód segít egy kávézó vagy bár tervezésénél is. Van az a jól ismert hozzáállás, hogy itt mindenki így szokta csinálni, ezért nekünk is így kell.
Mi viszont inkább úgy állunk hozzá a dolgokhoz, hogy ha a feje tetejére állítjuk őket, és mi is a fejünk tetejére állunk, abból olyan megoldás jöhet ki, amely felülmúlja a megszokottat.
Ezen kívül dolgoztam a világ első Google Store-ján is, ahol rengeteget kísérleteztünk azzal, hogyan érzi magát az ember a térben különböző fényhatások, anyagok, térbeli megoldások alkalmazásával. Vagyis hogy mitől is alakul ki a térnek egy bizonyos atmoszférája. Ez egy kávézónál vagy bárnál is nagyon fontos, hiszen az a cél, hogy olyan térérzetet alakítsunk ki, amelyben komfortosan érzi magát az ember.
HB: Amitől élménnyé válik az ott töltött idő. Nemcsak magától a kávétól, hanem mert az egész belső tér ad egy olyan pluszt, egy olyan többletet, amit addig nem tapasztaltál és ezért visszavágysz.
Mennyire szólhattok bele a stílusba? Mennyire tudtok, vagy lehet kreatívnak lenni?
HB: Jó esetben ez az alapvető feladatunk: meghatározni a stílust a lehető legtöbb kreativitással fűszerezve. A valóságban persze bőven van kötöttség, de mi igyekszünk minden projekthez úgy állni, hogy legalább az elején megpróbáljuk, esetleg ,,fejreállva’’ is, de levetni ezeket. Mindig örömmel fogadjuk, ha a megrendelőnek van egy víziója, de szeretjük azért ezt a magunk képére gyúrni.
OÁ: Én inkább azt mondanám, hogy akkor lesz sikeres egy projektünk, ha a megrendelő és mi is magunkénak érezzük.
Hosszú távon nem visz sikerre, ha a megrendelő azt érzi, hogy kicsavartuk a kezéből a gyeplőt, és csak azért is a magunk képére alakítjuk a helyet. Fontos, hogy ő is azonosulni tudjon vele.
HB: A megrendelői vízió viszont általában nem az építészeti irányt határozza meg. A hangsúly lehet a profiton, a terméken vagy a hangulaton – a mi feladatunk pedig, hogy ezt lefordítsuk az építészet nyelvére. Vagyis hogy kitaláljuk, a vendég hogyan tud ehhez kapcsolódni, mit akar majd a fogyasztáson túl érezni. Ennek nagyon sok rétege van, egyszerre igyekszünk az összes emberi érzékszervre hatni, hogy így összeálljon a teljes kép.
Egy építészeti projektnek csak egy részét képezik a konkrét építészeti feladatok. Milyen kompetenciákra van még szükség?
OÁ: Az építészeti tudás mellett talán a kommunikáció a legfontosabb. Rengeteg építész esik abba a hibába, hogy csak más építészekhez akar szólni, és kizárólag egy kis szakmai burkon belül kommunikál. Az építészek ilyenkor megveregetik egymás vállát, hogy milyen szuper lett ez a projekt, de az emberek nagy részét nem érdekli, nem látnak bele ennyire mélyen, hogy milyen kreatív az a megoldás, mennyire egyedi az a burkolat. Ami egy építésznek nagyon izgalmas, az másoknak nem feltétlenül az.
HB: Sőt, lehet, hogy észre sem veszik.
OÁ: Ezenkívül a projektek során össze kell tartani egy teljes csapatot, így a belső kommunikáció is nagyon fontos. Vannak különböző szaktervezők, gépészek, statikusok – sokféle szakterület van egy projektben, akiket kvázi karmesterként kell összehangolnunk. Nekünk kell átlátni és összefésülni a különböző folyamatokat, majd megfelelően átadni a megrendelőnek és a kivitelezőknek.
HB: Amikor eljutunk a tervezésben arra a szintre, hogy papíron minden egyben van, onnantól kicsit kikerül a kezünkből az irányítás. Nyilván nem teljesen, de nem mi fogjuk megépíteni, és azért ezen a ponton elég sok minden félre tud menni. Ákos említette a karmester szerepet, ez is nagyon beszédes, de egyfajta mediátori szerepbe is kerülünk, hiszen egyik oldalon áll a megrendelő, a másikon a kivitelező, mi pedig a kettő között. Tulajdonképpen a kivitelezési fázisban dől el a munkánk végeredménye. Ugyanis bár minden kivitelező szeretne egy sikeres projektet letenni az asztalra, ha nincsenek jól megszervezve a folyamatok és nem egyértelmű a kommunikáció, akkor lehetnek kellemetlen meglepetések.
Felkészít minderre egy építész képzés, vagy ezeket a kompetenciákat a munka során sajátítod el?
OÁ: Mi a BME-n végeztünk.
Erről a képzésről sok jót is el lehet mondani, de a kommunikációs kompetenciák átadása nagyrészt hiányzott.
Azt megtanultuk, hogy az építészek egymás között hogyan beszélnek, de egy projektben nagyon sokféle emberrel kell kommunikálni. Arról nem is beszélve, hogy egy szélesebb réteget hogyan lehet megszólítani.
HB: Az egyetem addig biztosan eljuttat, hogy építészeti szempontból mi a fontos: hogyan rajzoljuk meg a terveket, melyek a lényeges pontok. De miért is tudná ezt más is ugyanúgy olvasni, értelmezni? Amikor prezentálunk, akkor arra kell figyelnünk, hogy a másik fél számára is érthetőek legyünk. Építészként ránézünk egy rajzra, és értjük, hogy mi hogyan és miért van. De rosszabb esetben ezt már a kivitelező sem érti.
Van erre konkrét példátok? Volt olyan, ahol nagyon félrementek a dolgok a tervhez képest?
HB: Tudok egy nagyon jó példát mondani és egy olyat, ahol nagyon rossz is lehetett volna a végeredmény, de végül nem lett az. A jó példám külföldről van – hogy egy kicsit én is meséljek erről az időszakról. Londonban terveztem egy Malin + Goetz üzletet, ahol az időhiány miatt nagyon lerövidült a tervezési és kivitelezési időszak is. Ott olyan kivitelező csapattal dolgoztam, akikkel nagyon jól működött a kommunikáció. Minden kérdést megkaptam még azelőtt, hogy szembesültem volna valami szörnyűséggel és újra kellett volna kezdenünk egy-egy folyamatot. Nagyon jól tudták, mit csinálnak, és nyitottak voltak az építész felé; ők is azt akarták, hogy minden úgy valósuljon meg, ahogy az ki lett találva. Ezt sokszor hiányolom itthon, de nem csak nálunk, más szakmákban is. Londonban több ilyen jó példát is láttam, és én azóta is ezekhez mérem a saját projektjeink kivitelezéseit is – hogy tudjuk-e úgy tartani az ütemezést és a minőséget.
A másik pedig, ami rosszul is elsülhetett volna, az pont egy saját projekt, a Hudson, egy speakeasy bár, ahol a kivitelező egy kicsit más területről érkezett. A filmes szakmában dolgozott, ezért kissé „díszletes” beállítottságú volt. Ez egyrészt nagy pozitívum, hiszen a rögtönzésben és kreativitásban nagyon jók voltak. Ugyanakkor akadtak hátrányai is, hiszen például az időtállóság ebben a világban kevésbé fontos szempont. Mi egy olyan belső világot terveztünk, amely eltért a hagyományos építőeszközökkel és gondolkodással megvalósítható megoldásoktól, így a filmes háttér egy jó párosításnak tűnt az elején. Viszont sok ponton kellett végül nagyon határozottan belefolynunk a kivitelezési folyamatokba ahhoz, hogy egy olyan helyet hozzunk létre, amely szépen tud majd öregedni, és nem egy csupasz díszlet.
A művészeknek megvannak a saját felületei, ahol a portfóliókat publikálják, ahol megmutatják magukat, ahonnan a munkákat szerzik. Hogyan van ez az építészeknél? Egy egyetemről frissen kilépett ifjú titán tele kreativitással és ötletekkel hogyan indul el?
OÁ: Nagyon nehezen, és itt érdemes megemlíteni, hogy egy igen kiszolgáltatott szakma az építészet. Ahhoz, hogy a mi projektjeink meg tudjanak valósulni, komoly tőkére van szükség, ami nem a mi zsebünkből jön, így muszáj piaci szereplőket meggyőzni arról, hogy te vagy a legjobb választás. Itt jön be a 22-es csapdája, hiszen nem fognak alkalmazni addig, amíg nem tudsz felmutatni elkészült projektet, viszont nem tudsz felmutatni ilyet, amíg nem bíztak meg. Egy olyan irodában való elhelyezkedés, ahol „közel engednek a tűzhöz”, jó kiindulás lehet, hiszen később a „word of mouth” segítségével eljuthat a híred a megfelelő piaci szereplőkhöz.
HB: Egy pályázat is jó lehetőség lehet. Annak nem előfeltétele ugyanis a megrendelői bizalom vagy a kockázatvállalás. Itt igazából rátapintottál sok problémára, amivel a szakmánk küzd. Az elindulás, a portfólióépítés, a kommunikáció és a publikálás is nehéz ügyek szerintem.
OÁ: A rendszerváltás előtt voltak a nagy tervezővállalatok, a megrendelések pedig az államtól jöttek. Magánmegrendelés nem nagyon volt, így az építészirodáknak sem volt szükségük arra, hogy marketingre költsenek.
Itthon a mai napig jelen van ez a fajta mentalitás: az építészek ferde szemmel néznek arra, ha valaki reklámozza magát. Pedig egyébként így működne a piac, szóval ez nem egyszerű helyzet.
HB: Igen, ez a felfogás, miszerint ne reklámozd magad, hanem beszéljen helyetted az épületed, enyhén szólva is problémás. Hiszen néha egy teljes életmű is kevés ahhoz, hogy csupán ennyivel eljuss a megrendelőkhöz egy ilyen szűk piacon, mint amilyen a magyar.
OÁ: Platformok tekintetében pedig az építészeknek is megvannak a saját lehetőségeik, ugyanakkor ezeket leginkább a szakmabeliek nézik, így ezeken keresztül nagyon nehéz eljutni a megrendelőkhöz.
HB: Szerintem az Instagram viszont megkerülhetetlen, azt építgetni kell építészként is, közzétéve ott a munkákat, ötleteket. Időnként utána kell nézni annak is, hogy milyen díjak érhetők el. A publikációs lehetőségek viszonylag szűkösek itthon, de miért ne lehetne külföldre is kikacsintani?
Kanyarodjunk kicsit vissza a kávézók és bárokhoz! Nektek van kedvenc helyetek? És ha van, akkor miért pont az? Mi az, amit ti először megnéztek egy helyen?
OÁ: Az első benyomás, a testi érzet az, ami számomra meghatározó. Belépve fogad a kávé illata, van egy jó kis alapzaj, csörögnek a kávéskanalak, nyikorog a fapadló. Vagyis minden a különböző érzékszervekre ható dolgok összességéből alakul ki.
Ez az, amikor valahová belépve azt érzed, hogy jó itt lenni. Erre figyelünk, és nem kezdjük el azt vizsgálni, hogy pontosan milyen a pult vagy a lábazat kialakítása.
Persze ahhoz, hogy egy helyen jól érezd magad, nyilvánvalóan fontos az ergonomikus kialakítás és az optimális alaprajzi elrendezés, hogy ne tömörüljenek össze az emberek a pult mellett, vagy ne essenek át egymáson. Nagyon sok apró dologra kell figyelni, sok mindennek kell összeállnia.
HB: És ugye ahány ember, annyi különböző preferencia – lehet, hogy valakinek pont a zsúfolt és hangos jön be. Az a jó, ha egy hely minden részletében egy irányba húz. Viszont, hogy kedvenc helyem van-e, nem tudom. Neked van kedvenc kávézód vagy bárod?
OÁ: Ha Budapestet nézzük, akkor szerintem mindketten kedveljük az újhullámos vonalról az Espresso Embassyt, ott nem szoktunk csalódni se a hangulatban, se a kávéban. A tradicionálisabb vonalról pedig a Hadikot említeném, ami az 1910-es években élt fénykora óta stabil minőséget és közösséget kínál.
HB: Én még a Madalt mondanám itthon. Nekem volt egy kávézó-kereső időszakom, miután hazaköltöztem, mert Londonban ez része volt a hétvégéimnek, és itthon kicsit elveszve éreztem magam. De egyre jobban megszerettem több kávézót is, és most is, ha hallok valamiről, akkor szívesen kipróbálom. Itt, a VIII. kerületi irodánktól nem messze is van egy kávézó, amit megtaláltunk és szeretünk. Szóval azt hiszem, hogy több kedvencünk is van.
Utolsó kérdésként tudtok rá példát mondani, hogy mi volt az, amit a saját károtokon tanultatok meg?
OÁ: Sok megrendelő van úgy a projektjeivel, hogy nem szeretne nagyon sok pénzt költeni tervezésre, és egyébként is ez egy könnyű projekt lesz, és így neki nincs is szüksége kiviteli tervekre. Bőven elég lesz az, ha van egy 3D rajz meg valamilyen vázlatterv, amin pár méret rajta van, és mindez akkor nyilván sokkal olcsóbb is. Az elején gondolhatjuk, hogy ez egy win-win, hiszen nekünk nincs annyi munkánk vele, mégis megvalósul a projekt, a megrendelőnek pedig nem kerül sokba.
Na, az ilyen helyzetből szinte kivétel nélkül bukás lesz. Általában az a vége, hogy mivel kivették a kezedből a lehetőséget, hogy kontrolláld a folyamatokat, semmi sem garantálja, hogy a dolgok úgy fognak megvalósulni, ahogyan azt te lerajzoltad – hiszen még te sem rajzoltad le rendesen.
Vázlattervek és 3D rajzok alapján nem lehet felépíteni semmit, nemhogy egy exkluzív bárt vagy kávézót. Régebben mi is mentünk bele hasonló megállapodásba, de gyorsan megtanultuk, hogy nem szabad. Vagy teljesen az elejétől korrekt módon végig kell vinni a projektet, vagy el kell fogadni, hogy a végeredmény teljesen más is lehet, mint amit elterveztünk.
HB: Ezenkívül tudni kell, hogy melyik csatákat vívjuk meg és melyeket ne. Amikor először dolgoztam egy projekten, akkor minden egyes részletébe bele akartam folyni és minden egyes apróságot úgy akartam megvalósítani, ahogy én elképzeltem. Utólag visszanézve rengeteg felesleges energiát öltem bele olyan dolgokba, amelyek valószínűleg csak nekem számítottak. A lényeg, hogy a fókuszpontot kell jól elhelyezni, és bár lehet, hogy bizonyos dolgokat így el kell engedni, ettől még nem biztos, hogy sérül a koncepció. Tökéleteset akarunk, de tökéletes ebben a világban nem létezik.