A Pussy Riot performansza egy ortodox templomban, Petr Pavlensky önsanyargatása, Hajas Tibor Öndivatbemutatója – a performatív, akcióra vagy helyszínre építő művészet nehezen emészthető műfaj. Mi most megpróbálkozunk vele.
Performansz, akció, happening, környezettel, élő testtel foglalkozó művészet. Sokféleképpen igyekszik megfogni a művészettörténet ezt a nehezen behatárolható önkifejezési módot. A különböző irányzatokban szépen akadnak közös jelzők és tulajdonságok is – ezeket vesszük most végig.
Az őrület kezdete
Az akcióművészet irányzat ‘50-es évektől terjedt el. Gyakran támaszkodik provokációra, elmossa a határt művészet és valóság között, az alkotó és a közönség gyakran a mű részévé válik. Az irányzat kezdetét a fauvisták és a dadaisták, az avantgárd művészeti áramlatok képviselői alapozták meg. Bár a fauvisták indítói a 19. század végén Párizsban, a dadaisták pedig a 20. század elején Svájcban éltek, a gondolkodásuk összekötötte őket: szerintük a folyamat maga alapvetően fontosabb, mint az eredmény.
A fauvizmus követői kinevették a burzsoáziát. A dadaisták tagadtak mindenféle művészeti kánont, és cinizmussal, irracionalitással reagáltak az első világháború borzalmaira. A ‘20-as években a dadaizmus francia ága a szürrealizmus felé mutatott, a német vonal pedig az évtized végére expresszionizmussá fejlődött. A következő évtizedekben Amerikában például Jackson Pollock a gesztusfestészetként (action painting) elhíresült technikával dolgozott, majd a ‘60-as években Bécsben az akcióművészet vált egyre keményebbé: az osztrák Günter Brus és Otto Muehl egy olyan, erőszakkal és destruktivitással kísérletező csoportot vezettek, amelyik nem idegenkedett sem az ürüléktől, sem a vértől.
Magyarországon Hajas Tibor indította be a performanszművészet irányzatát, jellemzően a ‘70-es években. Összesen 11 performanszot készített mielőtt a Balázs Béla Stúdióban kezdett videókkal foglalkozni. Itt készült leghíresebb videója is, az Öndivatbemutató is, amiben Hajas Tibor bevezetője szerint az „emberek kamerahelyzetben, mint individuálmitológiák manökenjei” jelentek meg.
A cselekvés művészetének öt formája
Az akcióművészet öt leggyakoribb formája a performansz, a happening, a köztéri alkotás, az akció és az élő (az emberi élettel összefonódó) művészet.
1. Drámai előadás
A performansz elsősorban azt tükrözi, ami a művészt személyesen foglalkoztatja. A szerző meghatározza a cselekmény helyét, idejét és célját. A performansz során a művész a saját testét használja ecset és vászon helyett.
Klasszikus példa erre a megközelítésre Marina Abramović Rhythm Zero-ja, amit 1974-ben Nápolyban mutatott be. Abramović hat órán keresztül állt a közönsége előtt és hagyta, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak. Ehhez az emberek bármilyen tárgyat felhasználhattak, ami egy asztalon hevert előttük. Abramović összesen 72 különféle eszközt helyezett maga elé – volt köztük kalapács, balta, méz, rózsa, ostor, szappan, rúzs, lánc, fésű, fűrész és egy pisztoly is, mely egy golyóval volt megtöltve.
Szemléletes kortárs példa a 2019-es Velencei Biennálén bemutatott, abban az évben az Arany Oroszlánt is elnyerő litván Sun & Sea (Marina) című munka. A Marina egy tengerparti strandot jelenített meg, ahol a performerek úgy heverésztek, mint akármelyik strandon, de közben kórusművekben énekeltek személyes problémáikról és társadalmi válságokról. Valahogy így:
Alevtina Kakhidze ukrán művésznő munkái is jó kortárs példák. Kakhidze 2020 februárjában mutatta be például a Seeds of Ukraine projektet, amiben különféle növények magvait cseréli tárgyakra, amiket Donbász egy megszállt területéről hoznak ki, ahol Kakhidze is felnőtt.
2. Hirtelen esemény
A happening színházinak is nevezhető, spontán, cselekmény nélküli esemény. Nincs előre meghatározott forgatókönyve – a happening provokatív, improvizatív és gyakran kiszámíthatatlan akció. A nézők itt is aktív társszerzőkké válnak.
Híres korai példa John Cage 1952-es happeningje, ahol a közönség a 4'33 című zeneművet várta, ehelyett azt figyelhették, ahogy a zongorista 4 perc 33 másodpercig mozdulatlanul ül a hangszere mellett. Cage szándéka az volt, hogy felháborítsa az embereket, és ők maguk is résztvevőkké váljanak az akcióban. Cage 4’33-át a mai napig szerte a világban játsszák.
Ismert kortárs happeningek például a tüntetéseket imitáló, tömeges művészeti akciók, amiket monstrationnek is hívnak. Itt a résztvevők szlogeneket és transzparenseket használnak, de nem politikai nyilatkozatokat tesznek, inkább abszurd helyzeteket hoznak létre.
A de előtagtól megfosztott monstration kifejezést 2004-ben kezdte használni Ivan Dyrkin orosz művész, egy május 1-jén, Novoszibirszkből indult esemény kapcsán (a forma azóta is Oroszországban, illetve a szomszédos területeken maradt népszerű). Akkor egy művészcsapat direkt abszurd szlogenekkel vonult a hagyományos május 1-ji tüntetésen, egyrészt a móka kedvéért, másrészt a politikusok bosszantásáért. 2020-ban az online térben, erkélyeken, tanyákon és dácsákon tartották meg a már szokásosnak mondható monstrációt, aminek csak az időpontja volt adott, semmi más.
A Kétfarkú Kutyapárt Békemenetei jó példák itthonról. A viccpárt követőivel egyértelműen a rendszer ellen demonstrál a megmozdulásain, de az ellenállást idézőjelbe teszi, kifacsarja, abszurd szintre emeli – és nem mellesleg mindezt iszonyatosan viccesen teszi. „A Kétfarkú Kutya Párt 2006 óta rendszeresen megnyeri a magyarországi választásokat. A Parlamentbe nem ültünk be, mert az tele van mindenféle gyanús alakokkal, inkább a háttérből irányítjuk az országot. Mindemellett fontosnak tartjuk, hogy kiálljunk kormányunk mellett, ha annak szükségét érezzük. Ha úgy alakul, még akár egy Békemenettel is” – írják például az oldalukon.
3. Feltűnésmentes környezet
A helyszínspecifikus, környezettel összefüggő vagy köztéri műalkotások – ellentétben a performansszal és a happeninggel – nem igényelnek aktív részvételt a közönségtől. A művészek használják, kiegészítik a teret, miközben ők maguk gyakran észrevétlenek maradnak.
Klasszikus példa George Segal Gay Liberation Monument című munkája, amit 1980-ban készített az 1969-es Stonewall-felkelés emlékére (Stonewall-felkelés vagy lázadás néven foglalják össze azokat a melegjogok mellett kiálló spontán tüntetéseket, amik a New York-i Greenwich Village negyedbeli Stonewall Inn kocsmában tartott razzia miatt indultak). A Gay Liberation az első melegjogok mellett kiálló köztéri műalkotás. Segal a munkáját a Stonewall Innel szemben helyezte el, egy parkban. A munka két embernagyságú, bronzból készült és fehérre festett szobor, ami párokat ábrázol.
Forrás: CHARLES HUTCHINS / CC BY 2.0
Nemrégi példa Olafur Eliasson dán-izlandi művész munkája. 2019-ben a londoni Tate Modern galéria mutatta be az Ice Watch című projektet. A művész 30 jégtömböt hozott a grönlandi vizekből, és ezeket helyezte el a galéria előtt, hogy olvadásukkal felhívja a figyelmet az éghajlatváltozás problémájára. Az Ice Watch-tömböket először 2014-ben Koppenhágában mutatták be, a katowicei éghajlatváltozási konferenciához időzítve. Egy évvel később Párizsban, majd Londonban is megismételték az akciót.
4. Forró akciók
A forró akciók általában politikai vagy társadalmi jellegűek, és radikálisabbak, mint az akcióművészet más formái. Céljuk nem csak a figyelemfelkeltés, hanem az aktív nyomásgyakorlás is. A művészek sokkoló gesztusokkal igyekeznek felkelteni a média figyelmét, hogy heves vitát indítsanak a probléma körül. Jó példa Pjotr Pavlenszkij, aki 2017-ben nemes egyszerűséggel felgyújtotta egy párizsi bank bejáratát.
„A Francia Nemzeti Bank átvette a Bastille helyét, ahogyan a bankárok az uralkodókét (...) Oroszországban száz év után ismét zsarnokság kezdett uralkodni. A forradalmi Franciaország újjászületése világméretű forradalmak tűzvészét indítja el, és ebben a tűzben Oroszország is felszabadul majd” – mondta akkor.
Pavlenszkij aktív az ilyen típusú művekben. 2014-ben például levágta a fülcimpáját a Pszichiátriai Intézet tetején, ezzel tiltakozva az oroszországi törvényszéki pszichiátriai rendszer ellen. 2013-ban a Vörös téren egy macskakőre szögezte a herezacskóját, hogy így fejezze ki tiltakozását a „modern orosz társadalom közönye és fatalizmusa” ellen. 2012-ben összevarrta a száját cérnával, így támogatva a letartóztatott Pussy Riot csoportot.
Pjotr Pavlenszkij. Forrás: NIGINA BEROEVA / AFP / GETTY
5. Reálisan él a művészet
A performatív művészetek között létezik olyan irányzat is, amiben az alkotó élete és munkája olyan szorosan összefonódik, hogy gyakorlatilag nincs határvonal valóság és művészet között.
Hszi (Sam) Te-king tajvani művész például egy olyan, öt részből álló performansz-ciklust tartott, amiben minden rész egy egész éven át tartott. Az első évben a művész saját műtermében épített ketrecben ült és elmélkedett. A második részben az idő témájára összpontosított: minden órában lefényképezte magát és feljegyezte az adatokat. Ezután egy teljes évet töltött New York utcáin. A negyedik részben egy évig együtt élt Linda Montana művésznővel, akivel egész idő alatt kétméteres kötéllel voltak összekötve, de tilos volt egymáshoz érniük. Hszi az ötödik évet művészet nélkül töltötte: nem látogatott művészeti eseményeket, nem olvasott művészetről szóló cikkeket, és nem is beszélt művészetről.
2010-ben Oleg Mavromatti orosz akcióművész ennél sokkal messzebbre merészkedett: egy online showban a nézők a haláláról szavazhattak. Mavromatti egy villamosszékben ült, amihez számítógép volt csatlakoztatva, az emberek pedig valós időben szavazhattak az életéről. Ha a halálra adott szavazatok kétszeresen meghaladták az ellenes szavazatokat, a számítógép automatikusan elindította a 600 ezer voltos elektromos kisülést. Mavromatti életben maradt.
Nem hagy hidegen
Ha jobban szeretnétek érteni ezeket az irányzatokat, ajánljuk Marina Abramović TED előadását vagy Susan Sontag Happenings: an art of radical juxtaposition című írását. A Tate YouTube-csatornájáról a How Art Became Active-sorozat is szuper összefoglaló, de ha még mélyebbre ásnál, olvasd el Roselee Goldberg Performance Art című könyvét.
A szöveg elkészüléséhez használtuk a DeepL és a ChatGPT programokat.