Decemberben jött ki a Netflixen Noah Baumbach (Frances Ha, Házassági történet, Fehér zaj) Jay Kelly című filmje, amely az Aranypolgár régi amerikai tradícióját folytatja, egy kedvesebb, emberközelibb verzióban. A történet szerint egy hollywoodi ikon (George Clooney) egy hirtelen jött identitásválságot és régi mentora halálát követően spontán európai utazásra indul. Vele tart hűséges menedzsere (akit egy váratlanul drámai alakításban Adam Sandler játszik) és egy cinikus PR-vezető (Laura Dern) is.
A főszereplő filmsztár kontinensünkön nemcsak a lányával akarja újraéleszteni a kapcsolatát, de – hiábavaló módon – a szerepe elől is menekül. Volodimir Csernyisev filmkritikus és filmteoretikus ukrán társblogunkra készített interjút a rendezővel és a főszereplővel. A beszélgetésben szóba került, hogy hol húzódik a határ az ember és az általa eljátszott szerepek között, és az is, miért releváns ez a kérdés minden fajsúlyos probléma mellett is. Ennek a magyar fordítását olvashatjátok most.
Noah, jelen van a filmben egy nagyon izgalmas dinamika Timothyval (Billy Crudup), Jay barátjával, aki elbukta az „egyetlen esélyét”. Ez jól megjeleníti az irigységet és a kihagyott lehetőségek tematikáját. Mi vonz téged abban a fajta kontrasztban, amikor valaki megszerez mindent, valaki más pedig hoppon marad?
Noah Baumbach: Régen több olyan karaktert is megalkottam, aki a sikertelensége által definiálja önmagát, illetve az érzéssel, hogy nem az, akinek hitte magát. Amikor ezt a forgatókönyvet írtam, akkor jöttem rá, hogy ez is ugyanannak a történetnek egy másik változata, ahol a siker az embereket, sőt a személyiségünk különböző részeit elválasztó akadályok egyike. Érdekelnek azok a módok, ahogyan önmagunkat „alakítjuk”. Korlátok közé szorít ugyanis bennünket az, ahogyan a külvilág felé azonosítjuk önmagunkat. Létrehoz egy szakadékot. Mindenkinél húzódik egy szakadék aközött, hogy kinek gondoljuk magunkat, és kik lehetnénk, ha őszinték lennénk önmagunkhoz.
Ami foglalkoztat, hogy életünk során hogyan találjuk meg annak a módjait, hogy ezt áthidaljuk. Néha valami nagyon drámainak kell történnie ahhoz, hogy szembenézzünk az igazsággal, máskor elég valami egészen hétköznapi dolog. Ezt a koncepciót egy világhírű színésszel életre kelteni remek lehetőségnek tűnt. A filmsztárságban ez ugyanis már alapból benne rejlik: azontúl, ahogyan eleve önmagadat alakítod, a munkád az, hogy másokat eljátssz. Ez szerintem egy elképesztően izgalmas gyakorlat, egyben egy metaforája is annak, amin mind keresztülmegyünk.
A casting itt, úgy tűnik, a narratíva része. Hogyan tükrözte az említett metaforát a megfelelő ember megtalálása, és miért egyértelműen George-ra esett végül a választás?
NB: Amikor Emily Mortimerrel a forgatókönyvet írtuk, úgy éreztük: nem csupán egy nagyszerű színészre van szükségünk, de egy olyanra, akivel a közönségnek már régi és összetett kapcsolata van. Azt akartuk, hogy a közönség ugyanazt a történetet élje át vele, mint a szereplők Jayjel. Amikor odaadtam neki a forgatókönyvet, George nevetve mondta, hogy szerencsés vagyok, hogy igent mondott, hiszen az egész világon úgy hárman tudnák ezt eljátszani. Valószínűleg igaza van. Nem hiszem, hogy nélküle megcsináltam volna a filmet, annyira benne van az alkotás génjeiben.
George, ki a másik kettő?
George Clooney: Amikor ezt mondtam, inkább életkorra gondoltam, mint sztárságra. Mindenki más egy kicsit fiatalabb nálam, szóval inkább a saját koromon viccelődtem.
Feltételezem, hogy valamilyen szinten azt az életed éled, amit Jay. Mémesült is a velencei kritikusok közt, hogy Baumbach új filmjében Jay Kelly két órán keresztül kétségbeesetten igyekszik George Clooney-t alakítani. A forgatókönyvnek mely részei rezonáltak a saját személyiségeddel?
GC: Vannak hasonlóságok Jay és köztem – nyilván azonos a magasságunk és a hajunk –, ugyanakkor izgalmas volt felfedezni a különbségeket. Én nem egy olyan világban élek, ahol el vagyok zárva, hogy így mondjam, „az emberektől”. Jó a kapcsolatom az édesapámmal, nagyon szeretjük egymást a feleségemmel, és a gyerekeim 8 évesen még mindig bírnak. Én nem fizetek azért, hogy legyenek barátaim, akik eljönnek velem egy bárba vagy egy étterembe. Szóval teljesen más az életem, mint Jaynek.
Ugyanakkor a megjelenített környezethez tudok kapcsolódni. Jártam színészképzésre olyanokkal, akik egyértelműen jobbak voltak nálam, csak nem volt szerencséjük. Néha még ma is találkozom velük. A világ ugyanaz, még ha az ember más is. Ez a feltételezések egyfajta játéka volt: rá kellett jönnöm, mihez tudok kapcsolódni, és mit kell a folyamat közben megtanulnom. Szívesen mondanám, hogy a szerep tisztán a zsenialitásom eredménye, de az igazság az, hogy egy gyönyörűen megírt forgatókönyv állt a rendelkezésemre, én pedig csak éltem a lehetőséggel.
Ez a film illik a sztárság árát taglaló alkotások komoly hagyományába. George, mi a kedvenced ebből a zsánerből? Van olyan, amely igazán jól megfogja, hogy milyen híresnek lenni?
GC: Érdemes átgondolni, mely filmek állták ki az idő próbáját. Emlékszem, hogy tetszett Robert Altmantől A játékos, főleg a kameramozgás, és ahogyan a belső vágással dolgozott, még ha régen is láttam utoljára. A legtöbb film az iparágról azonban jellemzően egy elég gyenge reprezentációja annak, milyen is valójában filmeket készíteni. El nem tudom mondani, hányszor gondoltam egy film közben, hogy ilyen sohasem történne meg. Ezért arrwa különösen büszke vagyok, hogy Noah filmje igazi – ám ezzel együtt keserédes is.
Noah-ról köztudott, hogy rendezőként sokszor felvesz egy-egy jelenetet. George, a te tapasztalatoddal hogyan élted meg ezt a folyamatot?
GC: Nos, ez egyáltalán nem az én világom. Már az is megterhelő lenne számomra, ha a vágószobában végig kellene néznem negyven felvételt. A televízióból jövök, ott az ember megtanul azonnal beleállni egy jelenetbe. Két vagy három felvétel van összesen. Sok olyan színész, aki filmekkel kezdte, inkább több nekifutással jut el a jó megoldáshoz — megcsinálnak harminc felvételt, mire megtalálják az igazit.
Mielőtt nekivágtunk, mondtam is Noah-nak: „Csak hogy tudd, egy ideje nem csináltam már ilyet. Átadom neked a gyeplőt. A te módszereddel dolgozunk, de szükségem van egy kis időre, míg megszokom a ráhangolódásos munkamódszert.” Izgalmas volt. Nem ez a legegyszerűbb feladat egy színésznek, és én nem így dolgozom, mégis lelkesített a folyamat. Ez a film a barátságról szól, szóval nem ártott közben sokszor próbálkozni.
George rendező is. Változtatott a forgatási dinamikán a jelenléte?
NB: George óriási tapasztalattal bír, de nincs elszállva önmagától. Rendezőként pontosan tudja, hogy néha csak el kell juttatnod egy színészt A-ból B-be. Miközben az illető igyekszik megtalálni az érzelmi motivációt, a rendezőnek csak egy konkrét felvétel kell. George ezt érti. Az is feltűnt, hogy azok a színészek, akik rendeznek is, gyakran örülnek, ha megtehetik, hogy újra csak színészek legyenek. Hiszen mindenki örül, ha nem neki kell mindenről döntenie. De őszintén szólva a rendezés legizgalmasabb része a kontroll és annak hiánya közötti feszültség. George ezt pontosan tudja, ezért is volt elképesztően könnyű vele dolgozni.
Ha már az alkotótársakról beszélünk, először írtatok Emily Mortimerrel közösen forgatókönyvet. Mesélnél erről?
NB: Ez ösztönösen jött. Mindig is tudtam, hogy zseniális és a humora is jó, imádtam a sorozatát, a Doll & Emet. Ehhez a filmhez pedig rengeteg ötletem volt, de bizonytalan voltam, hogyan rakjam össze. Úgyhogy elkezdtem mesélni neki a sztorit. Imádtam a reakcióját, ezért megkérdeztem, hogy miért nem írjuk meg közösen. Naponta találkoztunk és beszéltünk. A jó együttműködésekben azt szeretem – ilyen az is, amikor Greta Gerwiggel írok közösen, vagy amikor az operatőrökkel dolgozom –, ahogyan egy „harmadik személy” születik a kettőtök közös munkájából. Olyasmit alkottok, amit egyedül egyikőtök sem tudott volna. Emilyvel a forgatókönyv ilyen lett, ilyenkor egy idő után már nem is tudod, melyik ötlet kié volt. Ez egy olyan szinergia, ami csak közösen létezik.
A történet egy olyan sztárról szól, aki úgy érzi, menet közben elveszített valamit. George, visszatekintve az eddigi pályádra, voltak olyan áldozatok, amiket meg kellett hoznod?
GC: Mindannyiunknak fel kellett adnia valamit menet közben. Azt is mondanám, hogy Noah-val ez a film elsősorban mindannyiunkról szól, mintsem a konkrét filmsztárról – azokról, akik igyekeznek egyensúlyozni a munka és a család között egy olyan vékony kötélen, amelyről kis híján leesnek. A sikerért hozott döntéseid jellemzően visszatérnek, és kísérteni fognak, miután már elérted a céljaidat. Az én áldozatom a magánéletem elvesztése. Sajnálom a gyerekeimet, akik nem jelentkeztek erre az életre, ami néha, úgy gondolom, túl sok nekik. De ezek a meghozott áldozatok mind részei az alkunak, amit az ördöggel kötöttünk. Régen dohányt aprítottam óránként 3 dollárért és biztosításokkal házaltam. Tudom, milyen az, amikor rosszul vagy a munkádtól. Szóval sosem fogok azon panaszkodni, mi mindent kellett feladnom, mert ez sehol sincs ahhoz képest, amit rengeteg barátomnak kellett.
Amikor először olvastad a forgatókönyvet, elgondolkodtál a karriereden?
GC: Egy megbánással teli embert láttam. Aki időt akar tölteni a gyerekeivel, filmet szeretne készíteni a rendezővel, akinek a karrierjét köszönheti, szóval jobban akar bánni az emberekkel. Megpróbálja elfogadni a helyzetét, de egy ponton túl már túl késő visszamenni és mindent újrakezdeni. Az én életem szerencsére nincs tele megbánással. Persze kudarcom nekem is sok volt, de az normális. A 92 éves édesapám mindig azt mondta: a kudarccal együtt tud élni, csak a megbánással nem. Az ugyanis azt jelenti, hogy már túl késő, nincs visszaút.
Noah, a filmnek van egy hangulata. Ez kihat arra is, ahogyan a saját eddigi pályádat értékeled?
NB: Sokat reflektálok a saját életemre. Minden filmem tapasztalatokból, érzelmekből és reflexióból merít, akár életrajzi adatokat használok, akár nem. A saját munkáimat azonban egyáltalán nem szoktam újranézni. Örülök, hogy elkészítettem a filmjeimet, megtisztelő, hogy ilyen karrierem lehet, de semmi újranézés. Ezek különböző verzióim, amelyek léteznek, és én ezzel így rendben vagyok. Olyan filmeket igyekszem készíteni, amelyek emberi tapasztalatokra reflektálnak – kapcsolatokra, identitásra, házasságra, szülőkre, gyerekekre –, innen nézve nagyon reflektív vagyok, de nem a saját munkámmal kapcsolatban.
A sztori könnyedén átcsaphatott volna cinizmusba, de végig nagyon emberi tudott maradni. Hogy tudod úgy elkerülni az iróniát és a keserűséget, hogy közben az alkotás szappanoperába se menjen át?
NB: Egyáltalán nem érzem magam cinikusnak. Nagyon megszerettem ezt a karaktert. Ha van is benne valami kamaszos – egy másokat hibáztató nárcisztikus emberről beszélünk –, minden általa emelt akadály ellenére is egy bizonyos szinten tudja, hogy változtatnia kell az életén. Szüksége van valami másra, csak azt nem tudja, hogyan fejezze ki mindezt. Mike Nichols mondta a Diploma előtt című filmjéről, hogy az olyasvalakiről szól, aki az őrület révén menti meg önmagát. Szerintem Jay ugyanezt teszi. Jean Renoir mondta, hogy A játékszabály összes szereplőjének megvannak a maga szempontjai. Mindig gondolok erre, amikor megírok egy karaktert. Minden oldalt meg kell érteni – Jayt is, és azokat is, akik körülötte úgy érzik, nem tudják már tovább elviselni.
Jay karaktere szeretne jobbá válni. Téged, George, viszont hihetetlenül karizmatikus és kedves embernek tartanak. Tudatos törekvés, hogy te legyél a „jó fiú”, vagy nálad ez ösztönösen jön?
GC: Azt mondanám: egy újságíró fia vagyok. Dolgoztam forgatókönyvíróként a Jó estét, jó szerencsét! film- és színdarabváltozatán is. Az alapítványom azon dolgozik, hogy újságírókat kihozzon a börtönből. Mélyen tisztelem és becsülöm azokat, akik beszámolnak arról, mi történik. Igyekszem teljes egészében beletenni magam az ehhez hasonló interjúkba is. Igyekszem, hogy ne legyek annyira unalmas, hogy mindenki főbe lője magát, mire vége. Egy nagyon egészséges, boldog családban nőttem fel, egy kisvárosban, Kentuckyban. Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt tarthatok 64 éves koromra. Néhány, jó szerep nélküli év után végre van valami, amiről beszélgethetünk, ez egy áldás. Miről panaszkodnék? Szerintem Jay azért elutasító és távolságtartó, mert fiatalon lett híres és soha nem tanult meg emberekkel beszélni.
A filmed az egyik 2025 kevés, nem apokaliptikus, a saját világába zárkózó alkotása közül. Miért kellenek ma ilyen „Hollywood Hollywoodról” jellegű sztorik, miközben épp összeomlik a világ körülöttünk?
NB: Mert ez egy emberi történet. A küzdelem aközött, aminek láttatjuk magunkat, és akik ténylegesen vagyunk, egy örök sztori. Ez ugyanis a halandósággal való szembenézésről szól. Jay felteszi a kérdést: hogy fogom leélni életem hátralévő részét? El fogom fogadni önmagam, vagy van még időm megváltozni? Fiatalon azt hisszük, időnk, mint a tenger. Idősebb korodban rájössz, hogy valami mellett letetted a voksodat, amivel együtt kell élned. Jay mindezt előadja a közönségnek. Remélem, ez egy olyan út, ami érdekli a nézőket. A filmek lehetnek az elmenekülés és az önreflexió eszközei is. Moziba egyfajta közösségi érzésért járunk. Ezzel a filmmel az volt a célom, hogy egyszerre nyújtson menekülőutat és adjon valamit útravalónak is – valamit, ami továbbél benned, miután megnézted.
(A borítóképhez felhasznált fotók forrása: Bryan Berlin, Wikimedia Commons, CC BY-SA 4.0; az interjút fordította: Tarnay Kristóf Ábel)