Egy gépnek nincs élettapasztalata, márpedig az írás anélkül nem ér semmit – mondja a mesterséges intelligencia (MI/AI) által írt szövegekről Kemény Zsófi író-költő, akinek Kreatív írás az első betűtől a kiadásig képzése április 2-án indul el legközelebb. Interjúnkban egyebek mellett beszélt arról, hogy
- — a regényéről írt gépi kritikát simán gyenge szövegnek hitte, a tőle beemelt fals idézetről pedig azt gondolta, a szerző egyszerűen nem tudja, hogy csak szó szerinti idézésnél kell idézőjelet használni,
- — bízik benne, hogy az MI-hájp körüli fellángolás elül, és az emberek által írt művekre továbbra is lesz igény,
- — a képzésén a műhelymunka volt a legjobb, és sokan érkeztek nem bölcsész jellegű területekről is,
- — az író akkor is ír, amikor iszik egy kocsmában és történeteket gyűjt,
- — fárasztó a különböző műfajokban alkotó írói perszónákat váltogatni, de aki szeretné sok mindenben kipróbálni magát, úgysem fog attól megnyugodni, hogy azt mondják neki, foglalkozzon csak egyvalamivel,
- — egy ötletről általában egyértelmű, melyik mappába kerüljön, de sokszor utólag veszi észre, hogy ugyanazok a motívumok visszaköszönnek más műfajokban készített műveiben,
- — slamet már évek óta nem tud írni, mert esélyes, hogy egy műfaj egy ponton kifogy egy emberből,
- — új regényének főhőse egy szexista barom, amivel nem azonosul, de írás közben Teó volt, hiszen minden érzése és gondolata belőle származik,
- — az aktuális közéleti kérdésekre reflektáló szövegek hamar elavulnak, de ha a politika meghatározó a környezetünkben, nehéz azt teljesen megkerülni,
- — kezdő íróként a nulladik lépés olvasni, amit mások írnak, egy írókurzus pedig jó belépő lehet, mielőtt elkezd publikálni az ember.
Az új regényedről mesterséges intelligenciával írt, és a Litera irodalmi portál pályázatára beküldött kritika volt az első hazai irodalmi MI-botrány tárgya. Mik az eset tanulságai?
A tanulság, hogy ne legyek hülye. Egyszerűen nem merült fel bennem, hogy valaki beküld egy pályázatra egy olyan szöveget, amit nem ő maga írt. Ha nem az a dicsőség, hogy megnyertem valamit a saját írásommal, akkor mi értelme van? Szóval azt tanultam belőle, hogy ezek után mindig, minden körülmények között gyanakodjak, hogy egy írás esetleg nem embertől származik. Emellett azt is, hogy ismerjem fel a jeleket. Hogy ne az oktatási rendszer hibáinak, hanem az MI jelenlegi fejlettségi szintjének tudjam be a közhelyes mondatokat, az értelmetlen laposságokat, a rosszul használt idézőjeleket és az inkoherens gondolatmenetet. Illetve azt is most tanulom, hogy megbocsássam magamnak a naivitásomat. Annyira örültem, hogy a Litera a Nyelni című regényemet is beválasztotta az éves kritikapályázatának tárgyai közé, és hét pályamű is született róla, hogy én viszont nem voltam kritikus: tényleg büszkén osztottam meg az oldalaimon a szövegeket. A személyes szerencsém az volt, hogy épp elutaztam egy hónapra, és odaúton, a torontói repülőtéren ért utol a 444 gonoszkodó cikke. Akkor sírtam egy kicsit, aztán elfelejtettem az egészet. És mire hazaértem, már elült a „botrány”.
Hova futhat ki az MI kontra szépirodalom, kreatív írás kérdése? Hány év múlva lesznek MI-mentes plecsnik az ember által írt könyveken, egyáltalán lesz-e mindig kereslet arra, hogy olyan könyvet vegyünk meg, amit egy élő ember írt?
Nem tudom, de nagyon bízom benne, hogy mindig az lesz az érdekes, amit az ember csinál. Az elektronikus zenében is egy MI már bármikor generál mérnöki pontossággal kimért számokat. Ugyanakkor szerintem az ember keze munkája a valódi, ami azért érték marad, talán fel is értékelődik a jövőben. Borzasztóan remélem, hogy ez csak egy kezdeti lelkesedés, amikor valami újdonság nagyon érdekes, így mindent ezzel csinálunk meg, és rácsodálkozunk, hogy már ilyet is tudunk, de utána visszatérünk oda, hogy olyan dolgokban, amik nem számítanak, abban használjuk, amennyire lehet, de a kreatív területeken nem. Semmi értelme nincs szerintem MI-vel kreatív dolgokat csinálni, mert ami mögött nincs ott az ember, az értelmetlen, az az emberi lélekre nem fog hatni.
„Nagyon bízom benne, hogy mindig az lesz az érdekes, amit az ember csinál.”
Biztos ez? Az MI a beletáplált szövegekből – minden bizonnyal a te munkáidból is – mímelheti az emberi érzések kifejezését, amely eljuthat oda, hogy tényleg lehet katartikus hatása.
Amit például tőlem fals idézetként kihozott az MI az ominózus kritikában, az rettenetesen ócska és közhelyes volt. Én úgy gondolom, hogy az irodalom lényege az, ahogyan az író az élettapasztalatát átszűri magán, a világlátásán, a gondolkodásán, az érzelmein, és ezt az életpárlatot mondatokba sűríti. Egy gépnek semmi ilyesmije nincsen. Majd ha lesz, meggondolom kétszer, hogy ez engem érdekel-e, de egyelőre ezzel a sci-fik foglalkoznak. Még nem vagyok hajlandó depressziósnak lenni amiatt, hogy elveszi a teret és elszívja a levegőt az MI. Nagyon bízom abban, hogy ez most olyan, mint amikor gyerekként kapsz egy új kismotort, három napig nagyon örülsz neki, aztán ott rohad a kert végében, és mész vissza túrni a földet, mert az az igazi játék.
Izgalmas volt ennyiféle életről olvasni két hónap alatt
Január elején ért véget a kreatív írásról szóló képzésed első streamje a SKVOT-nál. Mik a tapasztalataid, mennyire lehet ezt tanítani, ráadásul online formában?
A SKVOT-tal úgy vágtunk bele ebbe a képzésbe, hogy pont ilyen még nem volt, bár kreatívírás-kurzusokra nyilván láttunk már példát, ahogyan a drámaírást, a regényírást vagy éppen a versírást is próbálták már tanítható formába ölteni, ennek mondható, hogy történelme is van. Az online tanfolyamra hónapokig készültem, nagyon sok könyvet és cikket elolvastam, hozzátettem a saját tapasztalataimat, ebből pedig összeraktam egy 12 órás tantervet. Ennek az elején volt egy óra a slam poetryről, egy a versekről, egy a dalszövegekről, egy a regényekről. Majd az utolsó órákon műhelymunka folyt, ami szerintem a legfontosabb: amikor egymástól mint olvasóktól kapunk visszajelzést. Szerintem ez volt az a rész, amit a legjobban élveztek a résztvevők. Ha tehetném, kihagynám az egész elméletet, vagyis a legkevésbé az érdekel, ami tanítható. Az az igazán fontos, ami utána, a műhelymunkán történik.
Milyen visszajelzéseket kaptál erről a műhelymunkáról a résztvevőktől?
Elmondták, hogy sokuk közt köttetett alkotói partnerség, aminek keretében azóta is elküldik egymásnak az írásaikat, és megbeszélik azokat. A résztvevői Discord-csoport is nagyon aktív volt. Engem személyesen is többen megkerestek külön, elküldték az írásaikat, és adtam nekik még bővebb visszajelzést. Ezután lehet, hogy mindenkitől kapok még 40 regényt, de nem baj. Egyébként sokkal több idő, energia és lelkierő volt az egész nekem, mint azt előre gondoltam volna, de nemcsak leszívott, hanem vissza is töltődtem általa. Azt pedig külön érdekes volt látni, hogy a legtöbb írás személyes ihletettségű volt, nyilván nem függetlenül a világban és idehaza is kialakult autofikciós trendtől (amely önéletrajzi ihletettségű, de fikcióval kevert művekről szól – a szerz.). Nagyon izgalmas volt ennyiféle életről, sorsról és problémakörről olvasni két hónap alatt, ömlesztve. Szóval elég felfokozott volt az egész.
Kiket vársz, mi a képzésed fókusza?
Az első kurzusra leginkább olyan emberek jelentkeztek, akik nem is bölcsészkarról, irodalmi vagy egyáltalán humán területekről érkeztek. Nekem is érdekes volt azt látni, hogy hányan írnak egyrészt nagyon jól, másrészt egyáltalán – tudósok, informatikusok és üzletemberek is voltak. A következőre is mindenkit várnék, akit a kreatív írás egy kicsit is érdekel, fogékony rá. Próbálja meg, próbálja ki magát benne! Az írás nemcsak arra való, hogy kiadjunk könyveket, hanem önmagáért is jó írni, és egymás írásait olvasni. Jó tudni, hogy egy olyan közegben vagyunk, ahol mindenki másnak is vannak problémái, és esetleg egymáséra is lehet megoldást kínálni, meg lehet osztani a terheket. Én is nagyon sok tapasztalatot szereztem, és kiláttam egy kicsit a saját buborékomból.
Különböző perszónákat váltogatunk
Sok műfajból ismerhet téged a közönség, mit tanácsolsz annak, aki most keresi a hangját: egyszerre egyben próbálja ki magát vagy próbálgasson végig minél többet?
Szerintem mindenkinek megvan a saját útja. Én például 17 éves koromtól kezdve folyamatosan azt kaptam meg, hogy miért nem csak egyfélét csinálok, mert így teljesen szét fogom forgácsolni magam. Ám ezt nem fogadtam meg, egy kicsit meg is lett az eredménye, viszont egy csomó dolgot kipróbáltam. És tényleg szétforgácsoltam magam, de ezt nem biztos, hogy bánom. Akiben van igény arra, hogy sok mindent kipróbáljon, az úgysem fog megnyugodni, és nem is fog egész nap attól rettegni, hogy mi lesz, ha majd kiég. Azon a hídon majd átmegyünk, ha odaértünk. Mi a jobb? Ha visszanézel, és nincs ott semmi, de persze nem vagy kiégve, vagy ha ki vagy égve, de legalább jó sok mindent kipróbáltál?
„Akiben van igény arra, hogy sokféle dolgot kipróbáljon, az úgysem fog megnyugodni attól, hogy miért nem csinál csak egyvalamit.”
Nincs ennek olyan hátulütője, hogy így nem tudsz egy műfajba annyi erőfeszítést, figyelmet és energiát beletenni, amennyit szeretnél?
Dehogynem, mindenféle hátránya lehet. Még olyasmi is, hogy a közönséged sem mindig tudja követni, vagy elveszti az érdeklődését, ha valami olyasmibe vágsz bele, ami őket nem izgatja. Nekem volt külön előadói, írói életem, előfordult, hogy legalább nyolc projektem futott egymás mellett: egy trap-album, egy verseskötet, egy regény, egy játékfilm és így tovább. Ilyenkor az agyad szétzilálódik, sok csatornát kell váltogatni naponta. Már íróiból előadói szerepbe váltani is megterhelő, ráadásul volt, amikor emellé egy egyetemi is bejött. Három-négy életet futtatni egyszerre, miközben annak része a tapasztalatszerzés is – az író akkor is ír, amikor éppen mondjuk iszik egy kocsmában és tapasztalatot szerez, történeteket gyűjt –, ebben egyrészt elfáradsz, másrészt könnyen lehet, hogy nem egyvalamit emelsz a legmagasabb szintre, hanem vargabetűvel próbálsz eljutni a mesterszintig. Ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Ha valamiben nem vagy annyira jó, akkor azzal elpazarlod az időt. Vagy nem.
A próza, a líra, a slam poetry, a rap vagy éppen a forgatókönyvírás nem igényel más szemléletet, eltérő identitást az alkotótól?
De igen, különböző perszónákat váltogat az ember. Ezt azért nem lehet naponta, vagyis lehet, csak gyors kifáradáshoz vezet. Nem mondom, hogy ki vagyok égve, hiszen az egy ennél durvább állapot, ugyanakkor azt azért mondanám, hogy elfáradtam és mostanra kimerültek a tartalékaim. Nemrég el is utaztam egy hónapra, és ezalatt életemben először nem csináltam semmit. Utána újra olyan aktívnak éreztem magam, és olyan felgyűlt, kreatív energiáim voltak, amikről azt gondoltam, hogy már nincsenek is. Egyszerűen fontos néha szünetet tartani, pihenni és csak figyelni, nem ontani az outputot magunkból.
Melyik műfaj áll hozzád a legközelebb?
A próza, de azt most egy darabig nem akarok írni. Helyette mostanában zenélni szeretnék például. Szóval ez nehéz. Eredetileg úgy gondoltam, hogy regényeket akarok írni egész életemben, de most nem az van elöl. Még mindig nem sikerült eljutnom oda, hogy válasszak, pedig tudom, hogy ez valószínűleg a választás, a fókusz időszaka. A kurzusnak is a fókusz volt a középpontjában, minden óra azzal indult, hogy két kis feladatot adtam, ami a kreativitás állapotába hozza az írót. Összpontosítsunk egyvalamire, koncentráljunk nyersen csak a megfigyelésre és a fókuszált leírásra, majd hagyjuk elrugaszkodni a fantáziánkat! Ez a kettő dinamikusan kihozza, hogy az ember flow-ba kerüljön, ezt igyekszünk is gyakorolni.
Slamet évek óta nem tudok írni
Azt mondtad tavaly márciusban Veiszer Alinda műsorában, hogy sehol nem találtad még meg a helyed, és mivel verseket írsz, slammelsz is, úgy érzed, kilógsz mindenhonnan. Nehezebb ezek szerint, ha az ember több műfajban is alkot? Mennyire befolyásolják a különböző műveid egymást?
Befolyásolják, főleg tematikailag. A láthatatlanná válás például egy ilyen motívum, ami valahogy mindenben ott volt, amit egy időben írtam: regényben, versben, slamben, sőt filmben is. Az ember nem tud kiszakadni a saját elméjéből. És ahogy telik az idő, természetes, hogy egyszer ez, másszor az jön. Slamet például évek óta nem tudok írni. Leülök a papír elé, és nem megy. Úgy látszik, van, hogy egy műfaj egyszer csak elfogy az emberből. De ettől még azt gondolom, hogy a slam egy csodás műfaj, és aki írni akar, érdemes kipróbálnia.
Azért, mert azok az energiáid más műfajba vannak becsatornázva, vagy egyszerűen ezt a műfajt kimaxoltad?
Erre így még nem gondoltam, hogy kimaxoltam volna, de végül is az nagy flexem, hogy azért ezt a műfajt erősen alakítottuk páran. Most mások alakítják tovább persze. De tulajdonképpen igen, kimaxoltam, még ha ezt így nem is mondtam még ki soha.
„A láthatatlanná válás például egy olyan motívum, ami valahogy mindenben ott volt.”
Akkor összességében nehezebb így működnöd, hogy egyszerre több műfajban is jelen vagy, így el kell döntened, egy témáról milyen műfajban írj?
Nem nehéz, valahogy mindig adja magát, hogy mi micsoda. Egy ötlet megszületésekor elég egyértelmű tud lenni, hogy a jegyzetekben melyik mappába rakd. Nagyon más ugyanis egy filmötlet, egy vizuális képi ötlet, mint egy verbális poén, punchline vagy egy drámai párbeszédrészlet, esetleg egy jó mondat, egy verssor. Van, hogy egy verssorról már eleve tudod, hogy dalszövegnek jó. Máskor kötetcímek jutnak az ember eszébe, ezeket azért lehet tudni, hogy hova tegyük. Hogy utána egy kész dolog hogyan épül fel, mennyiféle ötletből, az már a jövő zenéje, de az ötletek szintjén könnyű a műfajokat elkülöníteni.
A különböző közönségeid mennyire vannak átfedésben? Aki téged korábban a slam poetryről ismert, mennyire tudod mondjuk rávenni, hogy vegye meg a könyvedet?
Erről nem nagyon vannak adataim sajnos, de állítólag nehéz átterelni a közönséget más területekre. A zenei dolgaimra például nem biztos, hogy vevők azok, akik a könyveimet olvassák. A rapmunkásságom, a zeném – ahol Sophie Hard néven ismernek – közönsége viszont biztosan nagy átfedésben volt a slammel. Izgi lenne ezekről adatokat szerezni.
Írhatunk aktualitásokról az örökkévalóságnak?
A Nyelni Teójának karaktere kizárólag mások általad megtapasztalt viselkedéséből lett összegyúrva, vagy vannak benne olyan vonások, amelyek a te személyes megélésedből születtek? Gondolok itt például az Egyetemmel kapcsolatos kicsit kultuszszerű várakozásokra, ami esetleg hasonlíthat sokaknál az SZFE-re.
Teó egy megfelelési kényszeres, másokat leuralni vágyó barom. Őszintén remélem, hogy én nem vagyok ilyen. Ráadásul szexista is, az biztos, hogy nem vagyok. De írás közben Teó voltam. Minden érzése és gondolata belőlem származik, az én tapasztalásaimból és képzeletemből. És igen, az SZFE kultikus hely volt. Olyan művészképző, ami totális elköteleződést alakított ki a hallgatókban: semmi nem számított, ami a falakon kívül van, olyan energiák robbantak pillanatonként, amiket a való életben nehezen lehet kibírni. Teó erre vágyik, mániákusan szeretne bekerülni, és amikor ez megtörténik, fizikailag és érzelmileg is teljesen átadja magát az Iskolának. Nekem, mire odakerültem az SZFE-re filmdramaturgia szakra, már volt egy elég stabil pályám. Már megjelent két és fél regényem, egy verseskötetem, egy trap-albumom, és slammerként folyamatosan jártam az országot. Anyám azt szokta mondani, hogy csak azért felvételiztem, hogy alanyi jogon járhassak a Vas Büfébe. Szerintem engem pont azért vettek fel, mert annyira nem stresszeltem rá, mint Teó. De persze „odabent” engem is beszívott az örvény: a közös alkotás mániákus ereje és boldogsága.
Azt mondtad tavaly novemberben a Refreshernek, hogy szét akartad választani, hogy a könyv nem az egyetemfoglalás krónikája, ugyanakkor szándékosan van benne egyértelmű párhuzam az SZFE körüli botránnyal. Mennyire javaslod kezdő íróknak, hogy merjenek foglalkozni aktuális, ne adj’ isten, politikai témákkal?
Jó kérdés, mert az nem jó, hogy könnyen aktualitását veszti, ami nagyon konkrét eseményre reflektál. Én azért azt javaslom, mindenki próbáljon az örökkévalóságnak dolgozni. Ugyanakkor nyilván fontos magánemberként is foglalkozni politikával, közélettel. Ráadásul ha az ember a jelenéről ír, kénytelen azt megragadni, ami körülveszi. Ha mondjuk Magyarországon, vagy legalábbis a mi buborékunkban ennyire meghatározó az aktuálpolitika, és az a kulturális és közéleti tér, amelyben élünk, akkor nagyon nehéz azt megkerülni. Ebben az esetben viszont kínlódva kikerülni csak azért, hogy örökkévaló legyen az írásunk, az sem jó. Én nem akartam kihagyni azt, hogy erről a tapasztalatról gondolkodhassak és írhassak. Ugyanakkor eltávolítottam, hogy nem színművészeti, hanem szexművészeti egyetem lett, és a regény szól a szexművészetről is, ami nem egy létező dolog, de akár az is lehetne. Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.
Honnan lehet elindulni, ha az ember írna? Küldje be az ÉS-be, tegye ki Instára vagy rögtön célozza meg az első könyve kiadását?
Például egy írókurzus elég jó első lépés. Emellett már szinte ritka, hogy valaki úgy ír, hogy tényleg olvas is rendszeresen. Szóval a nulladik lépés, ha írni akarsz, hogy olvass, nézd meg, mi az, amit már megírtak. Utána egy ilyen írókurzuson azt is láthatod, hogy mit írnak azok, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint te, és még nincsenek kiadva. Ez is egy fontos lépés. Majd el kell kezdeni publikálni, először lehetőleg folyóiratoknál, utána egyre nagyobb elérésű helyeken. Van olyan, hogy valakinek már egyből kigurul egy első regény, de ez nem jellemző.
Az első kurzuson is volt egy-két olyan résztvevő, akinél a téma is nagyon erős volt, jól is voltak megírva a szövegeik – ezekkel tulajdonképpen már el lehet kezdeni kiadót keresni. Külföldön sokszor az a gyakorlat, hogy már eleve egy szerkesztő segítségével írják a könyveket. Ez Magyarországon még nem annyira bevett, itt inkább kész kéziratokkal dolgoznak. Ám ezekben az esetekben simán azt mondanám, hogy üljön le az illető egy szerkesztővel, és beszéljék át a szöveget! Az irányok már megvannak, de kell még hozzá, hogy dolgozzon rajta egy másik emberrel. A kiadók valószínűleg rengeteg kéziratot kapnak, és sok szerzőt el is hajtanak, de mi van, ha épp minket nem? Nem azt mondom, hogy könnyű a mezőnyből kitűnni, de messze nem lehetetlen.