A kommunista érában megtűrt médium volt, valaki meglepődik, hogy máig létezik, pedig idehaza is a történelmi képregényektől a mangákig sok minden megjelenik, még ha egy részük csak kisszámú, fénymásolt példányokban is. A december 4-én induló Képregényrajzolás az alapoktól kurzus előadójával, Csordás Dániel ötszörös Alfabéta-díj nyertes képregényrajzolóval beszélgettünk, aki storyboard artistként is alkot.
______________________________
A Marvel vagy a DC mennyire dominálják le az egész szcénát? Idehaza sok niche képregény is kapott piacot, tudnak-e a mainstream képregényekből más szereplők is profitálni?
Bár eladási adatok nincsenek a birtokomban, úgy látom, jobb a helyzet, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Elég sok műfaji és szerzői képregény is megjelenik, köztük különböző szubzsánerekben is. Ugyanakkor ezek általában nagyon kis példányszámban, pár száz, vagy maximum 1-2 ezer példányban. Éppen ezért nyilván kevés kiadó vág bele ilyesmibe. Előfordul ugyanis, hogy itthon egy nagy külföldi siker is csak kis példányszámokban megy el, mert idehaza kisebb a kereslet.
Magyarországon nem veszik komolyan a képregényt?
Jelenleg nem. Szerintem nem rosszindulatból vagy sznobizmusból, hanem egész egyszerűen azért, mert nem vert gyökeret a kultúránkban, miután a kommunista érában egy megtűrt médium volt, és utána sem alakult ki itthon valódi kultusza. Sokszor beszélek egyébként művelt emberekkel a korosztályomból, és amikor azt mondom, hogy képregényekkel foglalkozom, csodálkozva kérdeznek vissza: vannak még képregények? Majd elmondják, hogy a Pókembert ismerik, és emlékeznek a Kockásra és Zórád Ernő adaptációra, de ennyiben ki is merül az ismeretük a képregényekről. Ez egy nehéz pálya, amit szívvel-lélekkel lehet csak csinálni, a kiadók részéről is. Náluk nyilván egy szempont, hogy megtérüljön, amit kiadnak, vagy egy kis profit is legyen rajta, de ez a terület Magyarországon nem kecsegtet nagy számokkal.
És akkor miből tud megélni, aki – szívvel-lélekkel – mégis erre adná a fejét?
Egyrészt külföldről lehet munkákat szerezni, nem könnyű, de néhányaknak itthonról is sikerült. Szerintem a mai huszonévesek már rugalmasabban és ügyesebben állnak az önpromócióhoz, jobban benne vannak az internetes világban, és nem érik be annyival, hogy fenn vannak a Facebookon, meg mondjuk az Instagramon, hanem egy csomó fórumon terjesztik a műveiket, kapcsolatba lépnek másokkal – ez mind segít munkákat találni, mondjuk szabadúszó oldalakon. Emellett vannak olyan biztató példák is, mint azok a jellemzően történelmi képregények, amelyek megjelentek külföldön is.
A magyar piac szerintem jelenleg nem tud eltartani főállású képregényrajzolókat. Én pillanatnyilag storyboardozásból élek, és emellett készítek képregényeket. Reklámfilmek storyboardján dolgozom, ebből viszonylag rendesen meg lehet élni az alkotás mellett. Vannak ugyanakkor olyan szándékok és törekvések, amelyek további magyar képregényalkotókat szeretnének a nemzetközi piacra eljuttatni. Ez még egyelőre formálódik, én is részese leszek ennek, részleteket a későbbiekben tudunk majd elárulni erről. Mindenesetre, ha megvalósul, akkor én is és mások is elérhetjük azt, hogy a képregényművészet legyen a megélhetésünk. Ez még a jövő zenéje, de elég biztatóak a jelek.
Akkor aki Magyarországon elkezdene képregényeket készíteni, az angolul dolgozzon?
Szerintem a nyelvnek olyan szempontból nincs nagy jelentősége, hogy egy képregénynél a munka java az a rajzolás és a történet. Ha elkészítesz egy képregényt magyar szöveggel, azt számítógéppel öt perc alatt ki lehet cserélni angolra. Amikor a blogomon közzétett képregényekből egy antológiában Csehországban megjelent pár rész, én magam írtam be a cseh szöveget. Nem értettem, de le volt írva, és lemásoltam. Ugyanezt megtettem egy lengyel antológiás megjelenésnél is, lengyelül. Szóval nyelvi problémák nincsenek, a kommunikáció terén pedig bárhol voltam eddig, angolul mindenkivel szót értettem.
A Scott Pilgrimtől a cseh és észt projekteking számos nemzetközi projektben vettél részt – hogy kerültél bele? Hogy találhat meg ilyesmit, akit érdekel hasonló?
Magyarországon annyira nem vagyunk sokan képregényesek, ezért a többség jellemzően ismeri egymást. A Magyar Képregény Szövetség szervezi a hazai képregényes életet, ők pedig természetesen kapcsolatban vannak külföldi hasonló szövetségekkel, kiadókkal és alkotókkal is. A Budapesten minden évben megrendezett képregényfesztiválra jönni is szoktak külföldi vendégek, és magyar alkotók is ki szoktak menni külföldi fesztiválokra, én is voltam már Németországban több helyen is, Helsinkiben, Prágában vagy például Poznańban. Ebből fakadóan vannak ismeretségeim is. Ilyen módokon ki lehet építeni személyes kapcsolatokat, amelyek pedig elvezethetnek oda, hogy az ember kap egy olyan felkérést, hogy bekerülhet egy antológiába (több alkotó műveit tartalmazó válogatás – a szerz.) külföldön.
Csordás Dániel munkája
Hogyan kerültél storyboard artistként például a MOL-hoz, a Telekomhoz vagy éppen a Dreherhez, és miket készítettél náluk?
Nagy a hasonlóság a képregény és a storyboard között. Mindkettő képekben mesél el egy történetet, még ha nyilván egy képregénynek ezen felül egy művészeti célja is van, és egy plusz olvasata azon kívül, amit konkrétan ábrázol. A képregényes gondolkodásnak így nagy hasznát is lehet venni a storyboardok készítésénél. Még majdnem húsz évvel ezelőtt egy ügynökségnél dolgozó ismerősöm kérdezte, hogy rajzolok-e storyboardokat, én pedig mondtam neki, hogy eddig még nem. És akkor elkezdtem. Ahogyan ez lenni szokott, személyes kapcsolatokon keresztül érkeztek a megkeresések: egy account átmegy egy másik ügynökséghez, így onnan is engem hívnak, és így tovább. Az embert – pláne, ha színvonalas a munkája, megbízható, szépen és határidőre megcsinál mindent – kézről kézre adják. Én is ilyennek bizonyultam, úgyhogy ki is épült egy széles hálózatom a storyboard-iparban.
Amikor az interjút egyeztettük, hangsúlyoztad, hogy ezt a fajta tudást más területeken is lehet használni. Kinek ajánlod a december 4-én induló kurzusodat, és mi lesz annak a fókusza?
A kurzus fókusza a képregény mint médium formanyelvének a megismerése. Ha valakinek van egy sztoriötlete, amit meg akar valósítani ilyen formában, akkor ha elvégzi, tudni fogja, milyen szakmai eszközökhöz nyúljon. Például a történet melyik pillanataiból készítsen képkockát, azok hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen plánokat használjon, és hogyan érzékeltesse az idő múlását. Ahogyan azt is megismeri, hogyan tud feszültséget kelteni, felpörgetni egy történetet, vagy ellenkezőleg, éppen szemlélődővé tenni azt. Szó lesz a kép és a szöveg viszonyáról, a karakterekről és azok megtervezéséről, brandingeléséről. Emellett előkerülnek a beállítóképek, a háttér, a környezet és a stílusok is. A tanfolyam során teljesen körbejárjuk a képregény médiumának a különböző eszközeit, módszereit és megoldásait.
Mindez pedig nemcsak azoknak lesz hasznos, akik képregényt akarnak készíteni, vagy esetleg storyboardot, hanem olyanoknak is, akik egyszerűen szeretnék mélyebben megérteni ezt a médiumot. Tehát aki úgy olvasna el egy-egy képregényt, hogy érti, hogy a szerző miért úgy alkalmazza a felsorolt eszközöket, miért úgy rajzolja meg és mondja el a történetet, ahogy. A harmadik réteg, akik hasznát veszik a kurzus tudásanyagának, azok az ügynökségeknél dolgozó grafikusok, illusztrátorok. Ugyanis számtalanszor felmerül az ügynökségi munkában, hogy a képregény formanyelvét alkalmazzák. Emellett bármilyen grafikai feladathoz jól fel lehet azt használni, ha az ember meg tudja állapítani például a kép és a szöveg viszonyát vagy azt, hogyan lehet valamit hatásosan érzékeltetni, hogy az jobban átmenjen a befogadónak. Szóval több területen is hasznos tudást ad.
Ha valaki – akár egy főállás mellett – betörne a képregénypiacra, akkor merre induljon el? Mivel lehet labdába rúgni Magyarországon?
Lényegében bármivel, hiszen akár kis példányszámú, saját kezűleg fénymásolt képregénnyel is ki lehet menni egy fesztiválra árulni. A home-made punk jellegű dolgoktól kezdve – újra nagyon futnak épp a fanzinok – egészen a gyönyörű, fényes borítós kiadványokig, amiket kiadók gondoznak. Vagyis idehaza is szinte mindenre van lehetőség, ha a megfelelő színvonalon dolgozik az ember, és olyat hoz létre, ami érdekes lehet másoknak is. Tényleg nagyon széles a skála: a történelmi képregénytől kezdve az olyanokig, mint az én képregényblogom, ami júniusban jelent meg nyomtatásban. Hozzám is jönnek oda dedikálni, ismert a nevem a szakmában, vagyis úgy látom, erre is van közönség. Emellett vannak például magyar mangarajzolók is, egy külön kis közössége is van azoknak, akik ezt az ázsiai képregény-formanyelvet érzik a magukénak. Szóval mindenre van példa, és nagyjából mindenki tud is valamilyen szinten boldogulni. Nyilván nem mindenki ér el többezres eladásokat, de a művészetüket ők is el tudják juttatni a közönséghez.
Csordás Dániel 20 év tapasztalattal bír képregényrajzolóként és storyboard artistként, munkáját ötször ismerték el Alfabéta-díjjal.
Mi a fontos a kezdetekkor: építsenek kapcsolatokat, vagy mondjuk tegyék ki a munkáikat az Instagramra?
Szerintem is-is. Én is például a blog.hu felületén kezdtem ezt az említett blogot még tizenvalahány évvel ezelőtt, de Insta-oldalam is működik. Előtte a Wan2 popkulturális magazinban volt képregénysorozatom pár éven keresztül, és korábban megjelent már egy képregénykötetem is, mert megnyertem egy országos pályázatot. De a jelentősebb ismertségemet az említett bloggal szereztem meg. Ma már rengeteg olyan oldal áll rendelkezésre, mint például a Behance.net, egy részüket én már nem is ismerem, a fiatalabb generáció ebben már sokkal ügyesebb. De emellett természetesen fontos az online mellett a személyes kapcsolatok építése is.
El kell menni fesztiválokra, odamenni és beszélgetni emberekkel, megmutatni a munkáidat kiadóknak és más alkotóknak. Szerintem ez egy befogadó közeg, amely nagyon nyitott erre. Ha hozzám odajön valaki, és megmutatja a munkáját, nem zavarom el, hanem valamit mondok rá, ami esetleg a hasznára válik, ha hozzá tudok szólni. Mindkét út fontos, sőt, ezek átfedésben is vannak – ha pedig valakivel online beszélgetsz, az a kettő metszete. Érdemes még fiatal alkotóként megkeresni a hasonló érdeklődésű művészeket. Aki mondjuk mangarajongó, az keresse meg a mangás srácokat és lányokat, és szálljon be a manga-antológiájukba és hasonlók! Ha valaki megtalálja a maga kis klubját, azzal már sokat lendít a saját karrierjén, és persze az is fontos, hogy jól érezze magát közben.
Te egyébként kézzel vagy digitálisan alkotsz?
Egy Wacom digitalizálótáblán rajzolok. Nekem ebből egy jó nagy van meg, de korábban egy kisebbel kezdtem, a mostani elődjével. Ezek már olyan táblák, amelyek egyben képernyők is, tehát olyan, mintha papírra rajzolnál. Rengeteg előnye van a digitális technikának. Egyrészt nagyon könnyű javítani, ha valamit elrontasz, mert csak visszalépsz vagy kiradírozod. Ki tudsz vágni részeket, és át tudod őket rakosgatni, egyszóval rengeteg a lehetőség a szerkesztésre. A színezést is nagyon megkönnyíti, ahogyan a betűk beírását is. Nem véletlen, hogy én 2009 óta nem rajzoltam papírra, csak digitálisan. Ugyanakkor a hátrányáról is kell beszélni: nem lesznek kézzel készült képregényoldalaid, amiket esetleg el tudsz majd árverezni később.
Csordás Dániel munkája
Egy képregény elkészítése mennyire csapatmunka?
Mindenre láthatunk példát. A mainstream amerikai szuperhősös képregényeket, amiket nagyjából mindenki ismer, egy komplett iparág állítja elő. Ott minden részfeladatra van egy külön ember: valaki ceruzával megrajzolja, más utána tussal áthúzza, megint más beírja a szöveget és így tovább. A szerzői képregény, amivel én foglalkozom, a kicsit alternatívabb vonal más, ott az ember általában mindent maga csinál. De itt is előfordul, hogy van egy rajzoló és egy másik ember, aki a történetet és abból a szövegeket írja. Mindenkinek megvan az útja, amit szeret, meg persze mindez attól is függ, hogy a mainstream képregényiparban dolgozik-e valaki, vagy a saját művészi alkotásain.
A mainstream képregényipar kulturálisan mennyire hat a szerzői művekre? Mennyire könnyű átvinni mondjuk azt, ha egy szerzői képregény nem szuperhősökről szól?
Alapvetően szerintem a szuperhősös és a szerzői képregényeket más réteg olvassa, más érdeklődésű emberek. Ugyanakkor nem lehet ténylegesen szétválasztani a mainstream és a szerzői képregényeket, hiszen óriási az átjárás. A Watchmen például egy nagyon híres képregény valahol a mainstream a határán, de még az alternatív világban. Ez mutatja, hogy ez mennyire egy képlékeny dolog. Nyilván a tucatgyártott szuperhősfüzeteket viszonylag könnyen le lehet választani, de ezen kívül már annyira kiszélesedett ez a médium úgy a '70-es évektől kezdve, hogy mindent megtalálsz. Mindenféle rajzolási módot, stílust, történetet, képregényfelfogást és egyebet. Nagyon színes ez a világ. Az egyik előadásom épp ezért is szól majd a médium történetéről és a különböző zsánerekről.
Mit gondolsz arról, hogy sokan a filmek után visszafelé keresik meg és olvassák el az eredeti képregényt?
Ez nagyon hasznos. Ha valaki bármilyen úton eljut a képregényekhez, az csak jó lehet, szóval én ennek a jelenségnek örülök. Másvalaki úgy jut el hozzá, hogy valamit elolvas könyvben, és akkor utána előveszi az adaptációt is. Az adaptációs piacban vannak tehát lehetőségek.
Csordás Dániel munkája
Mennyire jók egyébként az adaptációk?
Van belőle jó is, rossz is. A 686. új Marvel-filmet én nem tartom sokra, mert azok már olyanok, mintha egy videójátékot néznél: minden rajzolva van, túl sok benne a CGI, és az nekem már egy kicsit illúzióromboló. De vannak tényleg jó adaptációk is, az említett Watchmené például, és a Sin Cityt is imádom – mind a filmet, mind a képregényt. Vannak baromi jó együttállások. Ilyen a 300, Frank Miller alkotásából szinte kultusz lett a film után. A spártaizás – hogy sportklubokat, futásokat neveznek el a spártaiakról – szerintem azóta divat. Ebben biztosan volt szerepe a képregénynek és a filmnek.
Mennyire jellemző, hogy egy niche-ebb, szerzői alkotást is megfilmesítenek?
Egy adaptációt meg kell előzze a képregény sikere, egy teljesen ismeretlen alkotásból valószínűleg senki nem fog filmadaptációt készíteni. Ugyanakkor ahogyan mondtam, a szerzői és mainstream képregény mára – a zenéhez hasonlóan – nem választható szét, így mindenféléből készülnek időnként megfilmesítések. A ‘70-es években a hippi érában az underground képregények voltak az úttörők, egészen formabontó és merész dolgokkal, ez pedig formálta a mainstreamet – ez egy oda-visszaható folyamat. Ezt a fajta határelmosódást én egy pozitív folyamatnak látom, mert a rétegszerzők művei is kaphatnak fórumot. Bár nálunk nincs sok képregénybolt, de Bécsben például a komolyabb üzletekben az egyik polcon ott vannak a Marvelek, a másikon pedig a középutas alkotásoktól akár teljesen elborult művekig minden más. Ez jó.