A húszas éveit tapossa, de volt már kiállítása a londoni Tate Modernben és Budapesten is, tervezett már az Adidasnak, a Levi’snek, és láthattad a munkáit a VOLT fesztiválon vagy a Balaton Soundon is. Labrosse Dániellel, a francia–magyar képzőművésszel és illusztrátorral beszélgettünk munkáról, inspirációról és a kezdetekről.
Miben különbözik az illusztrátori munka attól, amikor egy képzőművészeti alkotást készítesz, vagy akár egy grafikusi megbízást teljesítesz?
Erről valószínűleg mindenki mást mondana. Szerintem a különbség abban van, hogy amikor egy illusztrációs projekten dolgozol, akkor valaki más szövegéhez vagy témájához alkotsz, kiegészíted azt. Amikor viszont egy képzőművészeti alkotást készítesz, annak ezer más szerepe lehet: készítheted csak magadnak vagy egy vevőnek, szánhatod csupán dekorációnak vagy kiállításra. Ha pedig grafikáról beszélünk, ott már képbe kerülnek logók, tipográfia – az illusztrátorok ezekkel nem foglalkoznak. Mi sztorikat és témákat egészítünk ki, hogy megkönnyítsük a megértésüket.
Dekoráltál már Adidas cipőt, Levi’s dzsekit, terveztél Jägermeister címkét, dolgoztál a Cinema Citynek, megjelentek munkáid a VOLT és Strand Fesztiválokon, illetve a Balaton Soundon. Mennyire nehéz ennyire különböző területeken alkotni? Mennyire tudod megőrizni a saját stílusodat?
Engem általában pont a saját stílusomért szoktak megkeresni, így ha elvállalok egy projektet, az leginkább olyan, amihez épp az én látásmódom kell. Nem is tudnék másképp alkotni, más stílust hozni, még ha szeretném sem. Ugyanakkor éppen ez hoz lázba, ettől lesz érdekes, hogy mindig egy új felületen, új kontextusban tudom kipróbálni magam. Ettől nem unok bele a saját stílusomba. Számomra az alkotás a reggeli rutinom része, szervesen benne van a mindennapjaimban. Az, hogy ilyen sok területen tudok dolgozni, segít frissen tartani magam, nem unok bele egy adott témába.
Ami ugyanakkor kicsit megnehezíti a dolgomat az az, hogy otthonról dolgozom, otthon van a stúdióm. Emiatt sokszor nehéz elkülönítenem a munkát és a magánéletet. Ha például otthon vagyok és próbálok relaxálni, pihenni a feleségemmel, mindig ott van a fejemben az, amin épp dolgozom. Nyugodtan végignézhetnék például egy filmet (az időm engedné), de mégsem tudok, mert folyamatosan a munka is ott van a fejemben – nehéz különválasztani a kettőt.
Ma már ismert vagy, és kifejezetten a munkáid miatt keresnek. Hogyan és honnan indultál?
Nálam az egész olyan 2012 körül kezdődött, ekkor kezdtem el megosztani az alkotásaimat a közösségi médiában. Két évvel később, 2014-ben kezdtem el „hivatásosan” csinálni, ekkor már voltak megbízásaim. Az első kiállításom 2015-ben volt Budapesten. Igazából innen indultam, azóta dolgozom illusztrátorként. Autodidakta módon tanultam meg mindent, amit ma használok – bevallom, az első művészeti óra, amit élveztem is, az tavaly volt egy amerikai illusztrátorral. Korábban pozitív élményem iskolán belül nem nagyon volt a művészettel kapcsolatban.
A 2015-ös kiállítást tartod a legnagyobb mérföldkőnek? Erre vagy valami másra vagy a legbüszkébb?
Ez jó kérdés. A budapesti kiállítás mindenképpen fontos volt, de ami igazából nagy lendületet adott, az egy évvel később volt, amikor 2016-ban egy csoportos kiállítás részeként beválogatták egy munkámat a londoni Tate Modern galériába. Amire pedig a legbüszkébb vagyok, az később, 2020 végén, 2021 elején volt. Másoknak talán nem tűnik annyira különlegesnek, nem egy ismert márkához kötődik, mint az Adidas, a Jägermeister vagy a Levi’s, de nekem a kedvencem mégis az volt, amikor egy amerikai gyerekmagazinnak készítettem egy kétoldalas illusztrációt egy toronyházról.
Miért pont ez a kedvenced?
Nagyon szeretek házakat, részletgazdag képeket rajzolni. Van is egy sorozatom budapesti épületekről, amikor a meglévő épületeket rajzolom újra. Itt viszont egy saját épületet alkothattam: egy egész kis világot kreáltam, amit nagyon élveztem. Fontos volt, hogy gyerekeknek szólt –szeretek gyerekekkel foglalkozni, és nekik alkotni. De van egy másik kedvencem is: rendeztem egy animációs klipet az egyik kedvenc bandámnak, az Oh Seesnek, akik egy kalifornia pszichedelikus rockzenekar.
Szóval nekem igazából ez a két munka eddig a kedvenc, és bár sokaknak ezek nem mondanak sokat, nekem személy szerint nagyon fontosak.
Ha már a tengerentúlon járunk, hogyan tud egy magyar illusztrátor érvényesülni a nemzetközi piacon?
Ma már mindenki jelen van a közösségi médiában egy vagy több platformon, ami bizonyos szempontból megkönnyíti, ugyanakkor meg is nehezíti a dolgunkat. Ezeken a felületeken mindenkinek van esélye, hogy megjelenjen, tehát nagyon leegyszerűsítve: ha jó dolgokat csinálsz, az el fog jutni az emberekhez globálisan. Ugyanakkor azért van, ami keresztbe tehet. Én leggyakrabban az Instagramot és a TikTokot használom, ha ezeknél változik az algoritmus, változik a logika, ami szerint megjelenítik a posztokat, akkor az meg tudja nehezíteni a dolgunkat. Ilyenkor kevesebb emberhez vagy más közönséghez jut el a tartalom, mint amit én meg szeretnék célozni. Vannak időszakok, amikor kevésbé tudom irányítani, hogy kikhez jutnak el a munkáim, ilyenkor nálam is előfordul, hogy kevesebb megbízást kapok.
Az, hogy mindenki jelen van a közösségi médiában, azzal is jár, hogy ma már nehezebb kitűnni. Annyian vagyunk és akkora a zaj, hogy egy nagyon jó stratégia kell az érvényesüléshez. Egyszerre több munkán kell dolgozni, dokumentálni kell az alkotás folyamatát, beszélgetni kell a követőkkel – gyakorlatilag a saját PR-osod is kell, hogy legyél. Mindeközben kiállításokat is kell szervezned, szerződéseket menedzselned – szóval ez nem csak az alkotásról szól.
Nem mondanám, hogy egyszerű külföldi platformokra eljutni, de azért nem lehetetlen. Nekem már van egy kiépített közönségem Amerikában és más országokban is. Éltem külföldön, amerikai a feleségem, egyszóval vannak és voltak külföldi vonatkozásaim, amik segítettek előbbre jutni. Ez nyilván nincs meg minden illusztrátornak, de ezek nélkül sem lehetetlen elindulni. Törekedni kell rá, hogy minél jobban kitűnjünk a tömegből.
Félig francia, félig magyar művész vagy amerikai feleséggel Magyarországon – mennyire hat ez ki munkáidra? Másképp dolgozol, ha mondjuk amerikai vagy francia piacra készítesz illusztrációt?
Mindentől függetlenül én mindig a saját stílusomat igyekszem hozni. A megbízástól annyiban függ a munkám, hogy mondjuk egy gyerekeknek szóló illusztrációnál könnyedebb, barátságosabb karaktereket tervezek, a komorabb témáknál pedig kevésbé élénk színeket használok – de regionálisan nem változtatok a stílusomon. Annyit észrevettem, hogy általában a külföldi megbízók nyitottabbak. Ez persze nem jelenti, hogy itthon ne lennének nyitott ügyfelek, de én valamiért jobban együtt tudok működni a külföldiekkel.
Mi vagy ki volt rád a legnagyobb hatással?
A stílusom gyerekkorom óta alakult. Szinte az első emlékeim már a rajzoláshoz, az alkotáshoz kapcsolódnak. Nagyon szeretem Keith Haring alkotásait, ő az egyik kedvenc festőm. Az ő egyik kiállítása volt 2008-ban a Ludwig Múzeumban, ami leginkább hatott rám. Igazából három kiállítás volt, ami inspirált, de az övé volt a legfontosabb számomra. Ekkor döntöttem el, hogy ezt rendes munkaként szeretném csinálni, nem csak hobbiból. Emellett nagy hatással vannak rám a képregények és a 80-as, 90-es évek rajzfilmjei. Elég sokrétű tehát, hogy honnan nyerek inspirációt, de leginkább a régi rajzfilmek és a 80-as évek pop art vonala, amit Haring és Jean-Michel Basquiat képviseltek.
Mit mondanál azoknak, akik még csak most indulnak el a pályán? Mik a legnagyobb buktatók?
Igazából elég sok buktató van. Ami nagyon fontos, hogy van az illusztrációs szakmának egy olyan része is, ami nem feltétlenül annyira érdekes és izgalmas, mint maga az alkotás, ugyanakkor éppen olyan fontos. A jogi kérdések például legtöbbször nem foglalkoztatják az embereket, mégis elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk velük. Másképp könnyen megesik, hogy kihasználják az alkotókat, nem fizetik ki őket és hasonlók. Ilyenek még velem is előfordulnak, nekem azonban már van tapasztalatom, hogy hogyan kezeljem. Volt egy hely nem is olyan rég – nem nevezem meg –, akik egy alkotást rendeltek meg tőlem, és valahogyan arra jutottak, hogy ezt én pro bono fogom megcsinálni, ők meg majd sörben fognak kifizetni. Hozzáteszem, hogy egy többhetes munkáról lett volna szó. Ez elég gyakori eset, szerintem sokan hiszik, hogy ha valaki művész, akkor mindent szenvedélyből csinál. Ez valahol igaz is, hiszen az alkotásnak nem mindig és nem feltétlenül célja, hogy sok pénzt keressünk vele, ennek ellenére a mi időnket is meg kell fizetni.