A rendszerváltás után újra berobbant a kommunista érában szétvert gyűjtői kultúra, azóta pedig a netes kereskedelem pedig a műtárgyak világát is kinyitotta, erről is beszélt interjúnkban Veszprémi Nóra, Műtárgy-kereskedelem és gyűjteményépítés kurzusunk előadója, aki az új Vatera Online Galéria rendszer struktúrájának kialakításában is közreműködött.
Már mindkét vezető kereskedelmi csatornának van műtárgyas műsora, de a hazai nézők külföldi változatokat is láthattak idehaza szinkronizálva. Mennyire életszerű képet mutat a televízió a műtárgy-kereskedelemről?
Van egy, a műtárgyvilághoz rendelt elitizmus, amit ezek a műsorok nagyon ügyesen elkezdtek lebontani, amiért nagy hálával tartozunk. A hétköznapi otthonokban ugyanis nagyon különböző a magyarországi és a nemzetközi helyzet. Mi egy lemaradást szeretnénk behozni, amiben Kelen Anna, Molnár Viktor és Nagyházi Lőrinc kiemelkedő szerepet töltenek be, így a hazai műsorkészítők már megtették az első lépést. Ezután, ha az emberek otthon szétnéznek, azt mondhatják, hogy lehet, hogy a váza, amit a nagyitól örököltem, egy értéket képvisel, nem feltétlenül lom.
Ez azért csak az első lépés, mert fontos a tárgyak eredete is. A nézők nagyrészt azt nézik, hogy pénzt lehet keresni, a tárgykultúra a maga finomságaival még nem alakult ki. Mindannyian arra törekszünk a szakmában, hogy a következő 10-20 évben eljussunk oda, ami a kommunizmus alatt teljesen le lett dózerolva, hogy új gyűjtői rétegek alakuljanak ki, és ne csak néhány vintage bolt és galéria legyen hazánkban. Miközben az ilyen műsoroknak abszolút megvan a helyük, és értékes, amit képviselnek, fontos látni, hogy ezeken keresztül a területnek csupán egy szelete válik láthatóvá.
Egyedileg újragondolt biedermeier fotel – Urban Studio
(a képeket Veszprémi Nórától kaptuk)
Mi az, ami nem látszik egy ilyen műsorban?
A hierarchia, ami egyébként nagyon izgalmas, ilyen formában nem látható. Legyen szó motorról, ruháról, lámpáról, bármiről, nagyon érdekes, hogy honnan jön a tárgy. Ehhez kell már az a kíváncsiság, hogy ki gyártotta, ki tervezte, milyen régi, miből van. Amikor az ilyen műsorokban megvesznek mondjuk egy vázát, ott véget is ér a történet. Pedig utána milyen izgalmas lenne azt is látni, hogy mi történik azzal a tárggyal. Az említett hierarchia alatt pedig azt értem, hogy a legalsó szint a lomtalanítás – bár az már nem lesz –, ahol elképesztő kincseket lehetett találni. Én úgy 1997-98-tól lomizom. Szóval a belépő szint, ha ott találsz mondjuk egy fotelt, és eladod. A következő szinten belép egy kereskedő a képbe, aki felújítja a portékát, és tudja, hogy mit vásárol. Majd megy tovább akár a galeristák vagy gyűjtők szintjére. Régen gyakran nem is tudták a lomisok, mit is találtak, azóta a Google alkalmazás képfelismerőjével ez már egészen más.
A legutóbbi, I. kerületi lomtalanításnál volt is egy ilyen élményem, hogy valaki egy posztmodern szettet 500 ezerért kínált, mert látta egy amerikai oldalon, hogy annyiba kerül. Viszont elfelejti, hogy lomiban vagyunk, ahol nem kérhet ennyit érte, hiszen nincs cége, üzlethelyisége, alkalmazottja, és így tovább. Szóval itt válik a történet igazán izgalmassá, dolgozunk is egy olyan gyártási terven, ahol bemutatjuk az elejétől a végéig, hogy miként jut el mondjuk Miamiba egy luxuslakásba az a tárgy, amit akár a szemétből kukáztunkl ki. Itt fel is merül a kérdés, hogy mi az érték. Maga a tárgy, a kontextus, a környezet? Sok minden számít, ez egy sok összetevős történet. Egy olyan iparművészeti vázát, amiből készült több ezer darab, nem tudsz 200 ezerért eladni. Ugyanakkor fordul a világ és a műtárgypiac is, és most már viszonylag ismeretlenebb alkotók műveit is egy jó környezettel, jó fotózással és megfelelő kommunikációval sokkal drágábban el lehet adni, hiszen kinyílt a világ a nettel és új vásárlási szokások vannak kialakulóban
Lomis helyek
Szerinted mi fogja meg a nézőket az ilyen műsorokban?
Kicsit visszamennék: a kommunizmus előtt volt egy erős gyűjtői kultúra és polgári ízlés, ami 1945 után gyakorlatilag megszűnt, és 1989-ig nem nagyon volt lehetőségünk egyedi, tárgyakkal teli környezetben élni. A rendszerváltás után ez robbant be újra, mindenki lecserélte a szocreált, és elkezdett tárgyakat keresni, majd 2000 körül a klasszikus régiség kifutott, és jött egy átmenet a mid-century és a retro felé. Mire kihevertük a szocit, a tárgyak már nem rossz emléket jelentettek, hanem újra izgalmassá váltak, főleg a ’60–70-es évek darabjai. Az internet pedig csak ráerősített erre, és szerintem ezek a műsorok pontosan erre a kincskereső ösztönre hatnak: látni, találni, felfedezni.
Magyarul akkor azelőtt, hogy a kommunista érában szétverték a magántulajdont, volt ennek kultúrája Magyarországon.
Hogyne! 1867 után, a dualizmus korában legitimizálták a művészeteket, a nagy múzeumokon keresztül az egy aranykor volt a magyar műtárgy-kereskedelem történetében. Megjelent a fizetőképes középosztály, kialakult a gyűjtői kultúra, és az, hogy otthon szép porcelánból és ezüst étkészlettel eszünk. Megvolt ennek a rétege, illetve fontos, hogy Munkácsy és Szinyei is ekkoriban alkottak.
Mi kéz a kézben meneteltünk az európai művészeti szcénával, lemaradás nélkül.
A ritkaságok átmentése komoly gondosságot igényelhet
És akkor a kommunista éra pusztítása ellenére is megmaradt valami ennek a kultúrájából.
Hogyne. Ki volt éhezve mindenki a szépre. A rendszerváltás után pedig a műtárgy-kereskedelem felfutása is képviselte valahol a gazdagságot, a jólétet, jelentett egyfajta státuszt. Később a klasszikus értelemben vett régiség mint terület elkezdett hanyatlani. A korai időszakban csak galériákon és kereskedőkön keresztül tudtál vásárolni, az online tér még nem volt erős. Akkoriban főleg antik tárgyakról beszéltünk, a mid-century, a space age vagy a brutalizmus még nem volt széles körben ismert. Voltak a régiségkereskedők, akik antik bútorokat, tárgyakat, porcelánokat adtak-vettek. A fiatalok azonban már nem voltak kíváncsiak az antikra, így arra elkezdett csökkenni a kereslet, visszaszorult ez a rétegvásárlói attitűd és ez a gyűjtői kör. Utána nyilván a 2008-as gazdasági világválság is nehezítette a helyzetet, elvégre ez azért egy olyan hobbi, amihez pénz kell.
Egy gyűjtői otthon
Ezt akartam is kérdezni: mennyire egy szűk elit játéka a műtárgy-kereskedelem?
Ezért szuperek ezek a műsorok, és nem véletlen, hogy ennyire működik ez a formátum: megmutatják, hogy ez a terület nem egy szűk elit világa, hanem inkább egy játék, amit bárki tud játszani – és ez valójában mindig is így volt. Be lehet szállni akár 10-20 ezer forinttal, de nyilván 2 millió euróval is. Azon túl, hogy mit engedhetsz meg magadnak, sokkal fontosabb kérdés, hogy mire van igényed. Az ilyen műsorok szerintem éppen azért sikeresek, mert ezt az igényünket ébresztik fel. Igaz, csak azon a szinten, hogy értékes dolgokkal élhetünk együtt. A következő lépés ennek a tudatos tervezése és továbbadása. Hidakat kell építetünk, amivel a tárgykultúrát tudjuk segíteni. A műsorok segítenek észrevenni, hogy értékek közt élünk. A gyerekek nevelésében számomra kiemelten fontos a preventív művészeti szemlélet. A tárgyakat nem kidobjuk, hanem továbbírjuk a történetüket, és egy olyan új generációt kell nevelni, amely nem lecseréli a múltat, hanem beépíti a jelenbe. Ez nem pusztán esztétikai kérdés, hanem gondolkodásmódbeli.
Mi minden tartozhat a műtárgyak közé? Az NFT-k mintha már kifutottak volna, de így is felmerül a kérdés, hogy van-e egzakt határ.
Szerintem erre ahány emberrel készítenél interjút, annyi választ kapnál. Egy művészettörténész nagyon szigorúan meg tudja húzni a határait, és sokkal objektívebb mezőkön közlekedik, mint például egy kereskedő. Most pont egy olyan időszakban vagyunk – a kurzuson is ki fogok térni erre –, amikor sok mindenre azt mondjuk, hogy műtárgy. Én elfogadom az NFT-k létezését. Sokan nem értik azok létjogosultságát, de a tájképeket sem értették annó. Ne felejtsük el azt sem, hogy sok fiatal az online térben hatalmas összegeket keres, és nekik teljesen más szempontjaik vannak. Szerintem izgalmas megélni, ahogy ez a műfaj megjelent és kíváncsian várom a folytatást, a tokenizációt és így tovább.
A különböző vásárokon a legkülönfélébb kincsekre bukkanhatunk
Van egy alkotásnak minimumértéke?
Lehetne szabályokat mondani – példányszám, kor, anyag, technika, származás –, de sokkal izgalmasabbak az extra ellenpéldák. Olaszországban, egy hegy tetején találkoztam egy idős bácsival – ez benne is lesz a tananyagban –, aki a körülötte talált kövekből farag szobrokat: nagyjából 100 méteren belül gyűjt, és a kő formája adja a témát. Vettem tőle egy darabot 15 euróért, majd a történetet megfelelő kontextusba helyezve egy külföldi partnergaléria végül 850–1200 euróért adta el. Most akkor ez műtárgy vagy sem?
Gondolom, akkor a galéria megítélése szerint az.
Igen, az viszont azon múlt, hogy miként közvetíti az ember a tárgyat. Én akkor nagyot nyerészkedtem? Az úr művész vagy nem? Ér-e ennyit ez a tárgy? Ezeket tárgyanként mérlegelem, ennyi hatásköre minden kereskedőnek kell, hogy legyen. A bácsi életében nem került el a Római Képzőművészeti Akadémiára, de sokkal tisztában és őszintébben tudott alkotni, mint sok alkotó. Én ezt megszavaztam neki, amit őszinte kommunikációval meg is értett a galéria. A piacnak van egy hájp része, és egy jó nevű galériáknak megvan a lehetősége, hogy valamit műtárgynak tekintsen. Így volt ez ezzel a kőszoborral is, amely bekerült egy olyan polcra, ahol több ezer dollárért cserél már majd gazdát. Végül az idő és a történelem dönti el, hogy a tárgynak helye van-e a művészet területén. Az úr soha nem lesz jegyzett művész, de az alkotása – pont az őszintesége révén – olyan értéket kezdett el képviselni, hogy viszonylag magas áron cserélt gazdát. Így pedig, azt gondolom, már tekinthetünk rá műtárgyként.
A saját stílusunk, érdeklődésünk mentén rengeteg mindenre specializálódhatunk gyűjtőként
Kit vársz a képzésre, és mire számítsanak a jelentkezők?
Pont az ilyen jellegű finomságokat szeretném a résztvevőknek megmutatni. Ez egy kezdő tanfolyam, ahol pontosan arra van szükség, hogy lebontsuk a területet körülvevő falakat. Bízom benne, hogy a résztvevők egy ilyen alapképzés után meg fogják találni azt az irányt, ami őket érdekli. Valakinek a 70-es évek körül készült magyar kerámiák passzolnak a stílusához, más külföldön értékesítene, de csak space age tárgyakat. Nekem a gyerekkoromtól kezdve jelen van az életemben a gyűjtés. Elvégeztem több műtárgybecsüs képzést és egyetemen is kulturális területen tanultam. A lomtalanítás volt az első lelőhelyem 14 évesen, majd ebből nőtte ki magát ez a szenvedély.
A körforgás minden részén, a lomitól a felújításon át a New York-i galériákig, úgy érzem átlátom a különböző szinteket. Remélem, ezért is lesz különleges ez a képzés.
Nagyon sok olyan dolgot fogok elmondani, ami a résztvevőknek egy, már másnap gyakorlati szinten használható értéket ad. A képzés után a többségük el tud indulni a saját szintjén: venni, eladni, gyűjteni. Végigvesszük, hol és hogyan érdemes beszerezni – olcsón, drágábban –, együtt is vásárolunk, megtanuljuk használni a képfelismerést és más online lehetőségeket. Közben az is kiderül, ki merre menne tovább, de ez egy gyakorlati szakma: ezerszer kell kézbe venni egy tárgyat, hogy tudd, mi az – az anyagából, a szagából, a formájából, a színéből. Ehhez kell egyfajta megszállottság. Én ebben tudok a legtöbbet adni: nemcsak beszélünk róla, hanem együtt dolgozunk.