Diákoknál, egy cég dolgozóinál és szépkorúaknál egyaránt használhatók az általa is gyakorolt úgynevezett akciómódszerek, erről beszélt Drámaalapú tréning- és foglalkozástervezés képzésünk előadója, Szendrey Gitta. A Mester Galéria és Közösségi Térben dolgozó, és a Freeszfe-n is csoportot vezető drámainstruktor és fejlesztő művészetterapeuta azt is elmondta, miért fontos mindehhez a mentálhigiénés szemlélet, és mely módszerek működnek online.
Mit jelent pontosan a „drámaalapú tanulás”? Miben más ez, mint egy hagyományos tréning vagy workshop?
A munkám során akciómódszerekkel dolgozom. Ide tartoznak a dramatikus gyakorlatok, a vezetett beszélgetések és a különböző művészeti eszközök – például a szövegírás, a rajz vagy akár a tánc. A jól vezetett drámaalapú foglalkozások lehetőséget és biztonságos teret adnak az egyénnek és a csoportnak az önkifejezésre és az önreflexióra.
Támogatják az önismeretet, a társismeretet, valamint a helyzetek és szerepek mélyebb megértését, és kiválóan alkalmasak a személyiségfejlesztésre és a csoportdinamika erősítésére is. Emellett segítenek tudatosítani a kulturális konzerveket (olyan meghatározó eszköz- és működéstár, mint az ábécé, a kormányzati rendszer, a Facebook, a bevett üdvözlő formulák és a személyes szokások – A szerz.), és rálátást adnak a társadalmi berögződésekre. Így a résztvevők őszintén szólhatnak a világhoz, egymáshoz és önmagukhoz.
Szendrey Gitta egy évtizede kezdte a pályáját. Ezalatt számos színházi, színházi nevelési, művészetterápiás és filmes projektben vett részt drámainstruktorként, művészetterapeutaként, mentorként és színészként. (Fotó: Csoszó Gabriella)
A drámapedagógia a gamifikáció offline változata?
Tulajdonképpen így is tekinthetünk rá. A drámás konvenciókat sokféleképpen lehet használni: segítenek helyzeteket élményszerűvé tenni, teret adnak az önkifejezésnek, és kreativitásra, önálló gondolkodásra ösztönöznek. Mivel mindez csoportban történik, a résztvevők nemcsak magukkal dolgoznak, hanem egymással is – ez pedig az együttműködést, az elfogadást és a kölcsönös tiszteletet is erősíti.
Tíz éve foglalkozom színházzal, ezért a szabályjátékok mellett gyakran dolgozom történetekkel és szerepekkel. A gyakorlatok során feldolgozott történetek érzelmeket és gondolatokat hívnak elő, amelyek sokszor a foglalkozás után is tovább dolgoznak a résztvevőkben.
A dramatikus konvenciók abban is segítenek, hogy egy helyzetet több nézőpontból vizsgáljunk meg, és jobban megértsük, mi zajlik a szereplőkben. Közben különböző megoldási stratégiákat is kipróbálhatunk, amelyeket később a való életben is alkalmazhatunk. Éppen ezért gyakran használok szociodramatikus elemeket vagy fórumszínházi technikákat.
Az pontosan micsoda?
Ez a módszer Augusto Boal brazil színházi szakember nevéhez kötődik. A fórumszínházban olyan jeleneteket nézünk meg, amelyekben van egy elnyomó és egy elnyomott szereplő. A közösség az elnyomott mellé áll, és megpróbál neki segíteni: új mondatokat, reakciókat, megoldási lehetőségeket keres. Egy alkalommal például egy osztálytermi helyzetet dolgoztunk fel egy részvételi színházi előadásban: az angoltanár kipécézett egy diáklányt, akit az óra során verbálisan megaláz a többiek előtt. Egy kritikus ponton megállítottuk a jelenetet, majd különböző beavatkozási lehetőségeket próbáltunk ki: mit tehet a diák, mit mondhat egy osztálytárs, vagy hogyan változhat a helyzet, ha valaki közbelép. Így a nézők aktív szereplőkké váltak, és kipróbálhatták, hogyan lehet valós helyzetekben reagálni az elnyomásra.
A képzésen többek között foglalkozunk a tanítási drámával, a szakértői drámával és a folyamatdrámával is, amelyek nagyobb csoportokkal, például osztályokkal is jól működnek. A folyamatdráma nagy kedvencem: itt nincs előre megírt történet vagy fix gyakorlat. A csoport és a pillanat alakítják az eseményeket. A foglalkozásvezető arra reagál, amit a résztvevők behoznak, és ehhez ad formákat és eszközöket. Így közösen építjük fel a történetet. Nincs két ugyanolyan foglalkozás, és szerintem éppen ez a legizgalmasabb. Minden alkalmat a résztvevők alakítanak, a facilitátor pedig csak az eszközöket adja a kezükbe, hogy felszabadulhassanak és kísérletezhessenek.
Mi a facilitátor legfontosabb feladata ilyen folyamatban: irányítani, figyelni, vagy inkább háttérben maradni?
Ez mindig a csoporttól és a helyzettől függ. Szerintem egy jó facilitátor elsősorban kíséri a résztvevőket. Tartja a kereteket, és gondoskodik arról, hogy a foglalkozás biztonságos térben történjen. Nagyon figyelmesnek kell lenni: egyszerre kell látni a csoport egészét és az egyéneket is. A facilitátor feladata, hogy azokat az eszközöket hozza be, amelyek leginkább segítik a közös munkát. Persze előfordul, hogy jobban reflektorfénybe kerül. Időnként szükség lehet egy gesztusra vagy beavatkozásra, ami továbblendíti a csoportot – de fontos, hogy mindez a közös munka érdekében történjen.
Fotó: Csoszó Gabriella
Miért és hogyan kell ehhez biztonságos teret létrehozni?
A biztonságos tér számomra azt jelenti, hogy amíg együtt dolgozunk, mindenki úgy érezheti, van helye és meghallgatják. Nem minősítjük egymást, tiszteletben tartjuk a másik tapasztalatait, és lehetőséget adunk arra, hogy mindenki a saját tempójában nyíljon meg. Csak így kísérletezhetünk felszabadultan és elmélyülten a közös munkában. Sokszor váratlanul jönnek elő érzékeny élmények, ezért fontos, hogy mindenki a saját történetét vigye tovább, másoké pedig a csoportban maradjon, akkor is, ha nem terápiás folyamatra szerződtünk.
A facilitátor feladata, hogy figyeljen a keretekre és a szabályokra, hogy mindenki biztonságban érezhesse magát a csoportban. Ő tartja a teret, de nemcsak szavakkal – a tettei is számítanak. A csoport olyan, mint egy lakmuszpapír: ahogy a facilitátor viselkedik, azzal formálja, hogyan alakul a közös tér, és hogyan működnek együtt a résztvevők.
Hol működik a legjobban ez a módszer: iskolában, vállalati tréningeken vagy közösségi projektekben?
Igazából mindegyikben. Nem véletlen, hogy sokféle területet említünk a képzés leírásában. Dolgoztam már színházakban, iskolákban, szegregátumban, hajléktalanszállón, javítóintézetben, inkluzív közösségben, de megfordultam vállalatoknál is. Az, hogy mennyire nyitott egy közeg ezekre a módszerekre, nagyon változó, és sokszor a facilitátoron múlik.
Diákoknál például előfordul, hogy az első fél óra arról szól, hogy megbizonyosodjanak: ez tényleg értük van. A felnőttek gyakran gyorsabban elfogadják, de nehezebben nyílnak meg. A 60 év feletti csoportoknál pedig azt tapasztaltam, hogy hatalmas igény van arra, hogy ilyen térben lehessenek együtt. A keretek természetesen különböznek: másképp vezetünk egy foglalkozást középiskolásokkal, mint felnőttekkel. De a lényeg mindenhol ugyanaz: nem tanítani akarunk, hanem teret adni annak, hogy az emberek szabadon jelen lehessenek.
Ezeket online is lehet alkalmazni, vagy csak személyesen működnek?
A Covid számomra egyfajta edzőtábor volt ebből a szempontból: egy éven át online vezettem csoportokat. Sok módszer működik digitális térben is. Az elméleti háttér természetesen átadható online, és számos szakirodalom és videó is elérhető a témában. Én például a mai napig tartok online foglalkozásokat és egyéni önismereti alkalmakat. A vezetett beszélgetések működnek nagy csoportban, vagy kis csoportban breakout szobákban is, és bemelegítő játékokat is lehet adaptálni. Nyilván vannak olyan gyakorlatok, amelyekhez fizikai tér kell, de egy kis kreativitással sok minden átültethető.
Kiket vársz a képzésre, és mire számítsanak?
Azokat várom, akiket érdekelnek ezek a módszerek, és el tudják képzelni, hogy a saját munkájukban használják őket. Pedagógusokat, HR-eseket, csoportvezetőket, facilitátorokat – mindenkit, aki szeretné bővíteni az eszköztárát. Fontos, hogy nyitottak legyenek az élményalapú tanulásra, kipróbálják az elsajátított módszereket a saját közegükben is, és attól se riadjanak vissza, hogy egy kicsit saját magukkal is dolgozzanak.
Mivel művészetterapeuta is vagyok, és jelenleg mentálhigiénés közösség- és kapcsolatépítő mesterképzésen tanulok, a mentálhigiénés szemlélet nemcsak a munkámban, hanem a képzésben is központi szerepet kap. Készülök sok elmélettel és gyakorlati példával is. A célom az, hogy a résztvevők a képzés végére olyan továbbvihető anyaggal menjenek tovább – szakirodalommal, játékokkal és konkrét eszközökkel –, amelyeket a saját munkájukban is használni tudnak.
(A borítóképen Csoszó Gabriella fotója látható.)